Az ablakban könyököltem

VENCZEL VERA:
Az ablakban könyököltem

Első televíziós szerepem emléke, úgy érzem, soha nem halványul el. Még gimnáziumba jártam, amikor Esztergályos Károly rendező meghívott az Egy csónak visszafordul című film egyik epizód-alakjámak a megformálására. Egy kislányt kellett alakítanom, aki egy hajnalon, az ablakpárkányra könyökölve, hallatlan izgalommal várja tízegynéhány éve volt születésének pillanatát. Az ablak alatt "másnapos" fiú sétál el. Szóbaelegyednek. A lány eldicsekszik: "most fog megszületni". A fiú hirtelen ötlettől vezérelve, pár perc türelmet kér, elszalad, hogy a szomszédos kertben virágot szerezve ő köszönthesse elsőnek az "újszülöttet". Mire visszatér, a kislány már elaludt a párkányon. A fiú feldobja a virágot az ablakba s továbbmegy...
Nyúlfarknyi volt a szerep. Számomra mégis sokat jelentett, hiszen én is, a párkányon könyöklő kislányhoz hasonlóan vártam egy pillanatot. Űzni, hajtani szerettem volna az időt, hogy túl legyek az érettségin, jelentkezhessem felfételire a Színművészeti Főiskolára.
Szavakkal nem lehet kifejezni milyen érzés volt, amikor először láthattam önmagamat a képernyőn. Nem akartam elhinni, hogy az a könyöklő kislány valóban én vagyok.
Azóta sem tudok a színészi feladat tekintetében különbséget tenni a televízió, a film és a színház között. Mindig az a fontos számomra, hogy emberközelbe tudjam hozni a figurát, az író gondolatát. Ugyanakkor egyetlen alakításomat sem érzem soha tekjesen befejezettnek.
A színházban estéről estére igyekszem finomítani játékomat. A televízióban erre nincsen lehetőség, így aztán ha viszontlátom magam a képernyőn, mindig találok hibát magamban, s kétségbe ejt, hogy már soha többé nem lesz mód a szerintem rosszul sikerült pillanatok kijavítására. A ez a rossz érzés még csak fokozódik bennem, ha az adott művet újra sugározzák. Szinte elviselhetetlen ismételten szembenézni hibáimmal. S ezt a rossz érzést még csak növeli a tudat, hogy a televízió nézői sokkal jobban odafigyelnek, érzékenyebben reagálnak egy-egy színészi alakításra, mint a színházban, vagy a moziban.
Ez nem is csoda, hiszen a képernyőn megjelenő színész a nézők legintimebb környezetébe, otthonába férkőzik, s játékával a családok közérzetét jó vagy rossz irányba terelheti. Számomra is örömet szerez, ha akár csak egy órányi jóérzést, gondtalanságot csempészhetek az otthonok falai közé, vagy éppen gondolkodásra késztethetem a nézőket, esetleg játékom segítségével bárkit is közelebb vihetek problémája megoldásához.
Azt mondtam, nem tudok különbséget tenni, televízió, szíház és filmszerep között. Mégis, ha színészi felelősségről beszélhetünk, akkor az - éppen mert a televízió beférkőzött a családba - a televíziós szerepléseknél a legnagyobb. És én szeretem a felelősséget...

Megjelent: 1973. Március 10.