AZ ÉN FÖLSZABADÍTÁSA

Kanárisárga tüllszoknyában jelenik meg A kaukázusi krétakör vígszínházi előadásában, rossz szó, hogy megjelenik, jelen van, központi helyet foglal el, uralja a színpadot, birtokába veszi, amennyire ez egyáltalán lehetséges, hatalmas színpad és kicsike nő, a színházban nem érvényesek a hétköznapi méretek, a nagy törpévé zsugorodhat, és óriássá válhat, aki aprónak látszik (hány álnagyságot láttunk mikroszkopikussá zsugorodni, és hány átlagosnak tetsző kalibert monumentálissá nőni), Venczel Vera a Brecht-előadásban betölti a teret, nem a légteret, hanem a szellemi erőteret, az Énekest játssza, de mi az, hogy Énekes, és mi az, hogy játssza, Zsótér Sándor színházában elavulnak a hagyományos fogalmak, az Énekes eredetileg a darab narrátora (nem beszélve arról, hogy férfi, aminek persze akkor van jelentősége, ha az eredeti darab eredeti grúz énekeséről, a tipikus, helyhez-időhöz kötött nemzeti karakterről van szó, de mivel Zsótér színházában vagyunk, szó sem lehet róla), ennek a hagyományos brechti narrátornak a hagyományos feladata volna összekötni a tandrámai keretet az előadott példázattal, továbbá a cselekményt a közönséggel (méghozzá úgy, hogy az előbbit meg-megszakítva utóbbit kizökkentse a belefeledkezésből), de mivel Zsótér is van olyan színházi nyelvújító, mint amilyen Brecht volt, nem látja értelmét az ötvenéves újítás konzerválásának, miáltal Venczel Vera se nem Énekes, se nem narrátor, hanem Venczel Vera, hogy úgy mondjam, valaki, aki önmaga, és ebben a minőségében az előadás megfelelő pillanatában végrehajt egy esedékes, a rendező által irányított feladatot, amely egyszerre értelmezi a pillanatot és az előadás egészét, úgy, ahogy ezt a kritikus Forgách András leírja, idéznem kell végig, mert végtelenül pontos és érzékletes, "egy másik jelenetben valakinek azt mondják, hogy vegye le a fátylát", írja Forgách, "mire ő a fordítottját teszi: a fekete ruháját ráhúzza a fejére, és a fekete ruha alatt levő ruhát leplezi le, nem pedig az arcát - ezt teszi Venczel Vera a második részben, amikor Acdak, a bíró, azaz Börcsök Enikő felszólítja erre -, akkor világos, hogy a mesélő, narrátor, dizőz leplezi le magát (sárga tüllszoknyáját, finom, ezüstös rózsaszín, kék virágokkal hímzett fehér felsőjét: külön 250ös kombináció, közönséges és kifinomult kombinációja)", írja még mindig Forgách, "magyarán, nem a szereplőről mond valamit,

hanem azt jelenti ki, hogy ő, az Énekes játszsza most el ezt a kicsiny szerepet nekünk, az istállóban meghágott, kissé kihívó asszony szerepét, gesztusával tehát a játék egyik szereplőjét leplezi le", ez még mindig nem volna más, mint a klasszikus behelyettesítő szerepjáték, csakhogy "nem látom az arcát, de felismerem, hogy ő az", más szóval "úgy leplezi le magát, hogy rejtőzködik", fejezi be a gondolatot a jó szemű megfigyelő, hozzátéve, hogy "ez már színpadi filozófia", és ez a végpont a lényeges, amikor a színész a játék filozófusává válik, anélkül, hogy tudna róla (mint Jourdain úr, aki tudta nélkül prózában beszél), ez az, amit Venczel Vera metsző, éles tekintete, tárgyilagos, kissé rátarti modora, nyugodt beszédmódja, okos narrációja közvetít, s ami rövidre fogva nem más, mint a primér gondolat, de nem ám a didaktikusnak vélt, tanító nénis magyarázkodás (brecht-gyűlölők, korán örültök!), hanem az önálló

véleményalkotásra képes, felnőtt ember szuverén értékítélete a világról, ez az, ami a szerzőt különösen aktuálissá teszi egy olyan korban, melynek iránymutató közszolgái, a politikusok (tisztelet a kivételnek) hülyének nézik az embereket abból az alig leplezett célból, hogy azzá is tegyék őket, Brecht a legjobb immunanyag eme radikálisan terjedő kórokozó ellen, nem véletlen, hogy Zsótér jelentős adagot vételezett belőle, néhány év alatt kimerítette a drámaíró csaknem teljes készletét, Venczel Verát is e mentálhigiénés akció során fedeztette fel velünk, A sze-csuáni jóemberben osztotta rá Mi Csü asszony, a ridegen kapitalista háztulajdonosnő szerepét, nem nagy szerep, annál fontosabbá vált az előadásban, a színésznőnek bal hátulról kellett bejönnie egy jobb elől lévő pódiumig, a járása önmagában gesztusértékű volt, körömcipőben kopogott végig a színpadon, ez időt adott neki, hogy mindenki tisztában legyen a pénzéből következő tekintélyével, határozottan, kicsit riszáló járással jött, elegáns, filigrán nő, mire előre ért, már megfagyott körülötte a levegő, szárazon, érzelmi hangsúlyok nélkül beszélt, egyszerre demonstrálta a figurát és a szerző mögöttes szándékát, döbbenetes volt a változás, nyoma sem maradt annak a kislányos kedvességnek, amelyre cirka három évtizeden át szerepeket osztottak a rendezők, Zsótér szokása szerint kihajíttatta a kényelmes kliséket és a rutint, ami nem ment egyik pillanatról a másikra, nyilván kellett hozzá a Faust kudarca (én kudarcnak ítéltem, nem esik nehezemre kimondani, mivel a maguk idején árnyaltan láttam a Zsótér-rendezéseket, nem tartozom a korai Zsótért leprázók, a mait hozsannázók közé, azok közé

sem, akik utólag korrigálják egykori véleményüket, papírom van róla, több is, színikritikának hívják), azt írtam a Helénát játszó Venczel Veráról, hogy biológiailag szenved, nem tudom, így volt-e, azt se, hogy szenved-e a kígyó, amikor levedli elhasznált bőrét, de abban biztos vagyok, hogy a színész számára fájdalommal jár megszabadulni elhasznált énjétől, Venczel Verának az édes kislány, a kedves naiva volt a "profilja", kicsi, szelíd és ibolyaszerű, ez lett a szexepilje a korabeli barátságos színházban, különösen a Vígszínházban (persze a Madách még sokkal roszszabb volt), ahová üdvöskeként bevonult, hogy többé ki se vonuljon belőle, magára hagyatva küzdött a rá osztott klisék ellen, olykor sikerrel ki is tört közülük, például A mesél a bécsi erdőben (erről is papírom van), azt írtam róla harminchárom éve, hogy "nem olvatag áldozat-Gretchent játszik, Ma-rianne-ja nagyon is e világi harcban őrlődik fel, társadalmi értelemben szükségszerűen", a színésznő küzdelme volt ez a külső-belső adottságok ellen, nem mindig kerekedett felül önmagán, az igazság kedvéért idézzük föl ezt is, egy évvel az említett Ödön von Horváth után játszotta el Nelát, a

polgári tisztességét a férfiak mocskos háborújában elvesztő, bukott nőt a Viszontlátásra, drága című Tersánszky Józsi Jenő-adaptációban (kivételes mű: "háborúellenes" kisregény mint erotikus kalandsorozat), sorry, hogy újra magamat idézem, "Venczel Vera sokat elrejt marcipános kelleméből, igazán jó ebben a szerepében, de alkatánál fogva így is csak a biedermeier úrikisasz- szonyt tudja eljátszani az érzékek agyongyötört lobogása helyett" (talán agyongyötört érzékek lobogását kellett volna írnom, no mindegy), de már "a kékharisnya Grekovában Venczel Vera fölszabadítja a gátlásokat" (ez a Platonov 1981-ben volt, Horvai István rendezte, megkapta érte a színikritikusok díját, de a díjat abban az évben betiltották, csak utólag, 1988-ban lehetett átadni), belső harcok sorozataként is leírható V. V. színészete, az én fölszabadításáért folytatott makacs küzdelemként, a győzelemhez Zsótér segítsége kellett, azé a rendezőé, aki ha teheti, hosszú távon dolgozik a színésszel a színészen, folyamatosan kontrollálja, terheli, alakítja, ritkaság ma az ilyesmi, a mai színház fölzabálja a színészt, különösen a színésznőt, folyton új hús kell neki, vesz egyet, eldobja, Venczel Vera eközben szőrmébe burkolva járkál, fanyar-frivol elmeéllel feminista verset recitál A világ feleségei című Zsótér-gúnyrevüben, évek tapasztalatát érleli fölfedezéssé, megváltja önmagát.

Koltai Tamás

1.kép: Gyémánt László festménye

Fotó: Gordon Eszter