Címoldalunkon: Venczel Vera
- Eljátszotta már azt a szerepet, amire vágyott?
- Előre soha nem álmodtam szerepeket. Ez veszélyes dolog, óriási tévedésre adhat alkalmat. Egyszer ugyan előfordult, hogy amikor olvastam Gárdonyitól az Ida regényét, beleéltem magam Ida szerepébe, de ez volt a kivétel. Kivételes abból a szempontból is, hogy alig egy év múlva a televízióban a valóságban is rám osztották az elképzelt szerepet.
- Biztosan vannak felejthetetlen szerepemlékei.
- Olyan amelyikért nem kell kutatni az emlékezetben?... Ó, igen... Például Szonya a Ványa bácsiban, vagy Móricz Zsigmond Pillangója. Lehet film is? ... Mert az Egri csillagok Cecey Évája, vagy a Fekete város Rozáliája szintén ezek közül való. De hogy frissebb is legyen köztük, Jókai Anna Soror Dolorosája is bevésődött emlékeimbe.
- Olyannak látom, mint a filmjeiben, a képernyőn, a színpadon: halk, szerény, lágy, nőies. De az utóbbi időben mintha még légiesebb lenne...
- Most egy kicsit összezsúfolódott a programom. Augusztus óta négy filmet forgattam a színházi próbák mellett. Éppen ma fejeződtek be Zsurzs Éva irányításával Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című tévéjátékának felvételei, amelyben Kolhaas Mihály feleségét, Lisbethet játszom.
- Ez is egy Venczel Vera-szerep? Finom, szelíd és kedves?
- Igen... De azt hiszem, Lisbeth legjellemzőbb tulajdonsága mégis az, hogy rendkívül odaadó. Mígnem a végén egy igazságtalan, kegyetlen világ áldozata lesz.
- És mi volt a többi film?
- Gábor Miklós és Felvidéki Judit közös rendezésében a Tasso. Ebben is gyönyörű feladatom volt. Én játszhattam Eleonóra hercegnőt. Aztán egy Munkácsy Miklós darabban is kaptam szerepet, no meg a Platonov televíziós felvételei is elkészültek. Talán ezért látszom egy kicsit nyúzottabbnak, mert ilyen izgalmas munkák után nem tudok eleget aludni.
- Rossz alvó?
- Ha hagynak, ha nem izgatnak túlzottan a feladataim, akkor jó alvó vagyok.
- A Vígszínház új darabjában, az Ugyanaz hátulról-ban egy rendező-asszisztens játszik. Itt végre "kibújhat" abból a szerepkörből, amelyet eddig számtalanszor "magára öltött"...
- Bárhogy töröm a fejem, nem találok ehhez hasonló vígjátékot a múltamban. Ilyen jellegű bohózatban még nem szerepeltem! Persze annak a sok nevetésnek, amely az előadást kíséri, előzménye van; hogy, ezt a csodálatos "honoráriumot" hallhassuk, azt kemény munka előzte meg. Már áprilisban elkezdődtek a próbák, és miközben dolgoztunk, egyre azt kérdeztük magunktól, vajon a közönség veszi-e majd a poénokat, hogy akik nem ismerik a színházat "hátulról" azoknak vajon világos lesz-e a szituációk ellenállhatatlan humora.
- Hogyan fogadták a színészek, hogy kulisszatitkaik egy része nem titok többé?
- Nem a mi "hátsó" színházi életünkről szól a darab. Mi, ott "hátul" nagyon is koncentrálunk a lényegre. A valóságban nálunk az előadás a főszereplő.
- Volt már saját "hátul történt" sztorija?
- Igen. Életem első vígszínházi premierjén, amikor a Néma leventét játszottuk, még az volt a divat, hogy minden felvonás végén meghajoltunk. De mihelyst vége lett az első felvonásnak, én tévedésből hátrarohantam és felvettem a második felvonás jelmezét. Elfelejtettem meghajolni, így hát életem első premiertapsát "hátulról" hallgattam.
- Az életben is pont olyan, mint szerepeiben. Ruhája-külseje feltűnés nélküli, nagy őzikeszemeivel naivan nézi az embereket. Úgy képzelem, hogy minden sérült fecskét, cinkét legszívesebben oltalma alá venne.
- ... Jó lenne, ha ilyen lehetnék. Mert van bennem hajlam az ilyesmire. De ebben a rohanó életben sajnos, nem mindig veszem észre, hogy kinek van rám szüksége; hogy hol vannak törött szárnyú madarak.
Bozsán Eta
Megjelent: Pesti Műsor 1983/42. szám