A színház élete jelen idejű

Most annyi idős, mint a szüleik. Kegyetlen dolog ez, de a színházban szerepkörök vannak. A fiatal fiúk hősszerelmesek, a fiatal lányok többnyire naivák. Önt már főiskolás korában megismerhette az egész ország.

Nem éreztem különösebben, hogy naiva vagyok. Inkább úgy mondom, hogy nagyon sok leányszerepet kaptam, olyan fiatalét, aki még rá tud csodálkozni a világra. Szerencsésen úgy indulhattam, hogy egyik produkcióból kerültem a másikba. Nem csak én indultam így: Béres Ilona, Halász Judit, Pap Éva is, és mindenki máshogy építette azokat a sorsokat, amelyekkel dolgunk lehetett. Én úgy éreztem, hogy a szerepként kapott lányalakokkal most először történik valami. Akkor tanulják az életet, és még minimális tapasztalatuk sincs. Először csak rácsodálkoznak a világra, s így kezdenek valamilyen módon önmagukra ébredni. Ez a naivitás, ez a rácsodálkozás bizonyos korban nagyon fontos. Ha ez a rácsodálkozás nincs jelen, akkor az ártatlanság sincs jelen. A világnak szüksége van az ártatlanságra, a tisztaságra. Számomra minden szerep azt jelenti, hogy egy sorsot, egy embert kell megmutatnom. A színpadon vagy a vásznon az ember jelenjen meg, olyasvalaki, aki különböző élethelyzetekbe kerül. Számomra sohasem az volt a fontos, hogy főszerep vagy kis szerep, humoros vagy drámai, hanem hogy ember legyen, különböző életszakaszokban és különböző élethelyzetekben. Akkor is ennek tulajdonítottam nagy jelentőséget, amikor még sokszor írták rólam azt, hogy naiva. Fiatal lány voltam. Ennyi. Az egyik csodálatos alapanyagot kaptam a másik után, és olyan fantasztikus rendezőktől, akik bíztak bennem.

Mindig is erre a pályára készült?

Édesapám szeretett volna színész lenni. A versszeretetet már óvodás koromban megtanultam. Később aztán önképzőkörbe és színjátszó szakkörbe is jártam, a csodálatos Lídia nénihez. Hozzá járt Bodnár Erika, Ács János, Egri Márta és Egri Kati is. A Máriássy Félixhez főiskolára járó Esztergályos Károly segítségével már középiskolásként eljátszhattam egy nyúlfarknyi szerepet Máriássy Karambol, és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul című filmjében. Elsőre fölvettek a főiskolára. Osztályfőnököm, Pártos Géza egész életre szóló útravalót adott. Nagyszerű pedagógus volt, aki színésznemzedékek sorát nevelte. De maga a főiskola is csoda volt, mert azt élhettük át, hogy rengeteg nagyszerű ember csak azzal foglalkozik, hogy belőlünk jó színész legyen. Négy beszédtanárunk volt: Sulyok Mária, Gáti József, Békés András, Gosztonyi János. A beszédtechnikát pedig a legendás Fischer Sándor és Montágh Imre oktatta. Úgy érzem, én minden segítséget megkaptam. Várkonyi nem tanított, viszont látott a felvételin, és már másodév végén nekem adta Katinka szerepét a Kárpáti Zoltán című filmjében. Valahogy az életem úgy alakult, hogy ami engem érdekelt, ami felé vonzódtam, minden visszajelzett, hogy ez az irány jó. Nem tudtam volna elképzelni mást.

Pártos Géza osztályába járt a főiskolán. A szokás az, hogy az osztályfőnökök maguknak" nevelik a színészeket, s az akkori Madách igazán kitűnő színház volt, nagyszerű művészekkel, remek előadásokkal. Ön mégis a Vígszínházhoz került.

Még másodéves voltam, amikor a Vígszínházba hívtak a Benedek Árpád által rendezett A néma levente egyik komorna szerepére. Zilia Ruttkai Éva volt, Beppo Csákányi László, a Királyné Pécsi Ildikó, és ebben az előadásban játszhattam Bitskey Tiborral és Gyimesi Pálmával is. Várkonyi Zoltán a Május című vizsgaelőadást látva, harmadévesként Marton Lászlónak és nekem a főiskola elvégzése utánra szerződést ajánlott a Vígszínházba.

Még főiskolásként egymás után kapta a remeknél remekebb filmszerepeket. Szinte kézről kézre adták a rendezők. Az Egy szerelem három éjszakája (1967), amelyben a három királyok a "három királyok" voltak: Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Darvas Iván, a Tanulmány a nőkről, ahol Ruttkai Éva, Kiss Manyi, Páger Antal, Darvas Iván, Bodrogi Gyula voltak a partnerei, aztán 1968-ban az Egri csillagok.

Olyan volt, mint valami varázslat, csupa csodálatos dologgal. Akkor Várkonyi nemcsak Szentirmay Katinkát osztotta rám, hanem A nyár című négyszereplős darab egyik alakjának megformálását is a Pesti Színházban. A legfontosabb élményem vele kapcsolatban, hogy ő mindig olyan színészre osztotta a szerepet - nem csak az én esetemben, bárkinél - , akiben azt az alakot látta, amit megálmodott. Ha ezt nem érezte, akkor inkább lemondott a szereplőről, akármennyit is dolgoztak együtt azelőtt. Ő nagyon hitt a történetben, a darabban, a színészben. Nagyon hitt és nagyon szeretett. Ez volt az elsődleges élményem vele kapcsolatban.

Várkonyi értékítélete valamiféle biztonságot is jelenthetett...

Ő nagyon tudta színészként és rendezőként, hogy mi az, amihez nyúl, s azt is, mindennek milyen hatása van. Ez a különleges érzékenység és szakmai tudás minden közreműködőre átsugárzott. Várkonyi maximálisan hitt abban, amit csinált és azokban, akikkel dolgozott. Rengeteg szeretet volt benne, olyan szeretettel instruált bennünket, Kovács Istvánt és engem, hogy a világ végére elvezethetett volna, mentünk volna vele. És kortalan volt. A munkatársai száz százalékig tudták a hivatásukat. Nemcsak a színészek, de a jelmez- és díszlettervezők is. Fábri Zoltán volt az állandó díszlettervezője. Nem csak filmen, a színházban is. A nyár című darabnak is ő volt a díszlettervezője. Fábri valami varázslatos színpadképet készített. Leterítette laticellel a színpadot, és ettől minden puha lett. Nem volt semmi kopogó, sem a cipősarkak, sem a mozgások. Olyan volt az egész, amilyen egy nyárest, olyan bársonyos. Semmi sem zavarhatta a puhaságot. A közönségnek a darab szokatlan volt, de a szakma, és mi, színészek, Tomanek Nándor, Tordy Géza és Tahi Tóth László nagyon élveztük. Máig meghatározó élményem ez az előadás.

Ezek még főiskolás élmények. Ott kik voltak az osztálytársai?

Molnár Piroska, Koltai Róbert, Kiss István, Györgyfalvay Péter, Lelkes Juli, Munk Magdi... Nagyszerű emberek, fantasztikus művészek. S létezik-e nagyobb ajándék, mint amit én kaptam, hogy negyedévesen játszhattam Júliát? Nagyon sokat dolgoztunk. Akkor már Keleti Márton is hívott. Az első pillanattól kezdve sok nagyszerű feladatot kaptunk. Nem csak én, mi, valamennyien. Nekünk megadatott az a lehetőség, hogy színházban és filmen is játszhattunk. Rengeteg tévéjáték készült. Itt is, ott is játszhattunk. A Vígszínházban Horvai István rendezte a Ványa bácsit. Két szereposztás volt. Az egyikben Tomanek Nándor, a másikban Latinovits Zoltán játszotta a címszerepet. Igazi mesteriskola volt számunkra, olyan partnerekkel és olyan csapatban, ami meghatározta az egész további életünket. Az ember alapvető mestere az, aki a főiskolán elindítja. A rendezővel való együttgondolkodás módszereire Pártos Géza vezetett bennünket, hogy a darab igazságait, őszinteségét kell megkeresni és megtalálni. Mindenféleképpen egymást segítve, együtt dolgozva kell megteremtenünk a színpadi világot. Ha a színész megérzi, hogy a rendező saját lelkéből hív elő dolgokat, akkor könnyebb, ha messzebbről, akkor nehezebb.

Kezdő színésznőként partnere lehetett a legnagyobbaknak. Hogy fogadták? Segítették?

Mellettük nem lehetett rosszul megszólalni. Vitték magukkal a kezdő embert, aki még sem az életről, sem a szakmáról nem tudott eleget. Életem nagy élménye Dajka Margit, aki minden apró részletre odafigyelve formálta meg a legapróbb jelenetet. Mi, az akkori kezdők figyeltünk. Egy-egy tekintetükkel, hangsúlyukkal, könnyükkel, nevetésükkel, ölelésükkel segítettek a legtöbbet, mert figyelni kellett rájuk, mert megismerhettem és megtanulhattam, hogyan is járják körbe a szerepet. Mindig addig ízlelgették-próbálgatták, amíg nem érezték hitelesnek és igaznak az alakításukat. Sok-sok nevet említhetnék: Temessy Hédit, Páger Antalt, Sulyok Máriát, Bulla Elmát, Horváth Terit, Gobbi Hildát, Lukács Margitot, Kohut Magdát, Kiss Manyit, Psota Irént... és még nagyon sokat, de nem folytatom, mert senkit sem szeretnék kihagyni...

Sokakkal játszott filmben, míg másokkal csak színpadon találkozhatott.

Sinkovits Imrével színházban soha, csak filmben dolgoztam. Már az Egy szerelem három éjszakájában megfogott. Ő volt Dobó az Egri csillagokban, amikor Cecey Éva lehettem, és ő volt Apu az Isten hozta, őrnagy úrban. Varázslatos élmény volt. Nem kellett mást csinálnom, csak figyelnem, és az ő játéka engem is sodort.

Fiatalon sokféle rendezői módszert tapasztalhatott. Dolgozott Várkonyi Zoltánon kívül Fábri Zoltánnal, Makk Károllyal, Zsurzs Évával és hosszú lenne a névsor...

Keleti Márton, Makk Károly vagy Zsurzs Éva máshogy közelített, és mások voltak a módszereik. Fábri Zoltán például mindent aprólékosan beírt és berajzolt a forgatókönyvébe. Minden képet előre kidolgozott. Neki ez volt a módszere. A valaha volt gyermekszínházban - Duka Margit igazgatása alatt - a Twist Olivér volt számomra nagy élmény. Kerényi Imre rendezte, Eötvös Péter írta a zenéjét és Garas Dezső volt Fagin. Itt játszottam Pécsi Ildikóval, Lehoczky Zsuzsával, Harsányi Gáborral. De abban a színházban rendezett Egri István is, az Aranykoporsót például. Babarczy László pedig a Mondjátok meg Zsófikának című darabot rendezte. Ebben dolgozhattam Ronyecz Máriával. Csodálatos volt gyerekeknek játszani.

A sok szerep között volt különösen kedvenc?

Nem lehet nem kedvencem az Egri csillagok Cecey Évája, vagy a Pillangó, amelyben Kozák Andrással és Szirtes Ádámmal játszhattam, vagy Ágika az Isten hozta, őrnagy úrban. De mindegyik szerepem kedves. Mert határtalanul sokféle jellem és sokféle helyzet adódott számomra... Milton Elveszett paradicsoma és a Rámájana a Körszínházban. Kazimir Károly világa egészen különleges volt. Ő nem is színpadi anyagot választott. A fordítóval, Jánossy Istvánnal és a dramaturggal (a rendező Kővári Katival) próbáról próbára, kézműves munkával, ahogy a szobrász az agyagtömbből gyönyörű alakot gyúr, úgy formálta az anyagot. Mi sem tudtuk sokszor, hogy mi lesz a következő fordulat. Kazimir olyan világhoz nyúlt - gondoljon csak a Kalevalára meg a Rámájanára, ezekben már én is játszottam -, amilyennel azelőtt nem találkoztam. Ha kellően érdeklődő és befogadó volt az ember, ezekből a különösségekből és furcsaságokból egy pazar és csodálatos világ tárult fel. Gyönyörű nőalakokat játszhattam: Évát, Szitát és Pávaszemet Weöres Sándor Holdbéli csónakosában. Ha megkapok egy feladatot, akkor először abban az alakban az embert kutatom. Honnan jött, miért lett ilyen, akinek ezek a mondatok hagyhatják el a száját. Mindegy, hogy honnan, merről: élet van! Többet nem tud elmondani egy ember az életről - még a legkivételezettebben tehetséges sem -, mint amennyit éppen akkor tud. A színész saját életéből épít. Belekapaszkodhat a rendező instrukcióiba, s ha jó az irodalmi alapanyag, akkor az is segít. De a megéltből merítünk mi színészek valamennyien. Nem különbözik ebből a szempontból a film és a színház. Nincs kétféle színjátszás. Mások az eszközök, de az ember ugyanaz. Nincs más, mint a hiteles emberábrázolás. Van a színészi munkának olyan része, amely igenis szakma. El kell sajátítani, mint minden más tevékenységnél, ami megtanulható és gyakorolható. Ilyen az érthető és a nyelvi sajátosságoknak megfelelő hangsúlyozású beszéd, a légzéstechnika, a mozgás. Máshogy kell beszélnem, ha rám tesznek egy mikroportot, és máshogy, ha az nincs rajtam. A szakmát meg lehet tanulni. Abban azonban nem hiszek, hogy gyorstalpalón meg lehet szerezni ezt a tudást. Nem csak a színészettel kapcsolatban gondolom ezt. Nagy a veszélye annak, ha pár hét után profinak hiszi magát az ember.

Ön mikor érezte, hogy szakmailag felkészült?

Ezt nem lehet érezni, a tanulást nem lehet abbahagyni, mert nincs két egyforma előadás és nincs két egyforma stílus. Minden előadás egy új kihívás. Elölről kezd az ember mindent minden egyes produkciónál. Nincs két egyforma ruha, nincs két egyforma kor. Mindig más színű a partnerem szeme. Természetesen ahogy a magánéletben is, a cselekvéseknek lehet valamiféle rutinja. Sokszor szokták kérdezni, hogy nem unom-e a sokadik előadáson a sokadszor elhangzó mondatokat. De nincs két egyforma előadás, mint ahogy az életben sincs két egyforma pillanat. Minden előadás mindig más egy kicsit, mindig más a közönség, máshogy reagál. Árnyalatában más minden előadás attól függően, aznap kik ülnek lenn a nézőtéren. Volt egy nagyon sűrű időszak az életében, filmek és színpadi szerepek sora, aztán mintha "elvágták" volna... Nagyon sokan így érzékelik. Én nem. Természetesnek vettem, hogy a fiatal lány szerepköre elmúlt. Kevesebb reklám volt, kevesebb címlapkép, kevesebb fotó, de én mindig dolgoztam. Ha nem ebben a színházban, akkor a másikban, és folyamatosan voltak rádiószerepeim is. Nem úgy éltem meg, hogy valami egyszerre megszűnt. Az a fantasztikus gazdagság, amit indulásomkor kaptam, ajándék. Akkor is úgy éreztem, s most is így érzem. A kevesebb rivaldafény pedig arra is jó volt, hogy sok olyan dologra rányílhatott a szemem, amire azelőtt nem jutott figyelem.

Például?

Saját otthonom van. Egy idő után fontos lett az otthon, amit magam alakítottam. Ezt is meg kellett tanulni. Meg kellett tanulnom a gondoskodást szeretteimről. Semmi titokzatos dolog nincs a színész életében. A különbség csak az, hogy estéről estére rivaldafénybe kerül, de ugyanazokat a dolgokat meg kell tapasztalnia, mint bárki másnak. Ilyenek az emberi kapcsolatok, a barátságok, a szerelmek, az elválások, a születés, a halál, a mindennapi élet mindennapi dolgai, amiből az egész élet épül.

A színpadi és filmszerepeiben, de a személyes találkozáskor is tisztaság és szépség sugárzik Önből. A tekintetét sem fakította semmi...

Mindenkit ér bántás, keserűség. Valamikor régen azt mondta nekem valaki, az életet nem lehet megúszni. Én igyekszem a magam baját nem másokra zúdítani. A mindenkori magamért vállalnom kell a felelősséget. A színpadra ki kell menned, bármi történt veled. Azzal nem terhelheted sem a társaidat a színpadon, sem pedig a közönséget. Ezt nagyon korán megtanultam. És úgy gondolom, hogy azok a szerepek, amiket eljátszottam, végtelenül szimpatikus és szeretetre méltó alakok. Az emberek velük azonosítanak. Ha valaki állandóan negatív figurákat játszik, akkor sokan hajlamosak őt is negatívként látni, pedig lehet, hogy a világ legjobb embere. Én a szerepeimmel a szeretetteliséget kaptam. Szeretem jól érezni magam a bőrömben. Ha számomra fontos, hogy figyeljenek rám, akkor biztosan a másik ember számára is az. Szeretek szeretni. Annyira hasonlítunk egymásra, annyira ugyanazok a problémáink. Más-más színekben és anyagi köntösben, de a valódi emberi problémáink igenis hasonlóak. Aki kezdő, annak ugyanazokat a küzdelmeket kell megvívnia, és ugyanazt az utat végigjárnia. Ugyanazok a gondok, és ugyanazok a kétségek. Volt olyan, hogy hirtelen indulatból valakit megbántottam. Láttam az arcán a fájdalmat, ami nekem is nagyon rosszulesett. Észre kell venni, hogy a másik mit érez. Nem szabad fájdalmat okozni, érzékenynek kell lenni. Bármit csinálok, azzal hatok minden körülöttem levőre. Felelős vagyok ezért. Ha a másik embert nem tisztelem, akkor magammal is tiszteletlen vagyok. Mit mond Szonja Raszkolnyikovnak a Bűn és bűnhődésben? Mit tett magával! Nem azt mondja, hogy miért ölt, hanem azt, hogy saját magával mit tett azzal, hogy gyilkossá lett. Én is így gondolom. Amit a másik ellen fordítok, azt magam ellen fordítom. Az ember saját magával vívja a legnagyobb küzdelmeit. Abban, hogy könnyedséget mutasson az ember a színpadon, hogy ne érződjék az önmarcangolás, rengeteg munka van. Mindig mindenben rengeteg munka van. Ami valami, annak igenis megvan a küzdés- és munkatartalma. A színészetnek csak egy része a tehetség, a többi a fegyelem és munka. Gyakorolni kell, ahogy a zongoraművésznek is. Ha nem gyakorol, akkor az ujjai felejtenek.

A színész azt játssza, amivel megbízzák. Maradt ki szerepkör?

Lehet. Szerepálmom nem volt. Elfogadtam - egy-két kivétellel -, amit kínáltak. Visszautasítani azt utasítottam viszsza, aminél úgy éreztem, tisztességesebb, ha nem veszek benne részt. Minden produkció valamiféle ügy, amiben hinni kell. Ha megpróbáltam és nem tudtam benne hinni, akkor nem vállaltam el. Nekem sokat segítettek a hétköznapjaimban is azok a szerepek, amiket kaptam. Az öszszes ember tükör. Észreveheti bárki, hogy a másikban mit vált ki: görcsöt, félelmet, vagy jó érzést és szeretetet. Mindenkinek ugyanaz a felelőssége a saját életével kapcsolatban. Mindenki maga dönti el, hogy miben érzi jól magát. Van, akit az boldogít, ha a másikban félelmet vagy gyűlöletet kelt, engem nem. Én szeretek szeretni.

A szerepei hozzájárultak ehhez?

A színpad az a hely, ahol hazudni nem lehet. Ennyi. Minden látszik. Nem igaz? Biztos, hogy nem vagyok estéről estére egyforma. Hazugság lenne azt mondani, hogy engem nem befolyásol, ha fáradt vagyok, vagy valami rossz élmény ért. Nem vagyunk gépek. Tudja, mit mondott nekünk az osztályfőnökünk? Tizennyolc évesek voltunk és nem is tudtuk, hogy mit jelentenek a szavai. De később megértettem. Azt mondta, maguk szerencsés emberek. Két órára megoldhatják az életüket. Védettség a színpad és védettség a szerep. Kinek adatik meg, hogy hivatalból ordítson, hogy az indulatait kiélhesse? Nagyon sok segítséget ad ez a hely, ahol a legkülönbözőbb emberi tulajdonságok megjelenhetnek. Belebújhatok egy másik világba, amiben segít a jelmez, a díszlet, odavarázsolódik az ember.

Könnyen tanul? Hosszú vagy rövid az út megtalálni a színpadi sorsot?

Attól a pillanattól fogva, hogy kezembe veszem a szövegkönyvet, csak azzal foglalkozom, hogy megérezzem az új világot. Szívesen ásom bele magam a korba, az író környezetébe, a korabeli eseményekbe. A történet hiába messzi időkbe vezető, a jelenhez kapcsolható, olyan, ami bármikor bárkivel megtörténhet. Egy anyának, aki egyedül neveli a gyermekét, bármelyik korban él is, a problémái ugyanazok, mert az élethelyzet azonos.

A Száz év magányban Visitacion alakjára gondolt?

Elolvastam a regényt. Az alakról sok információt nem találtam, de ahogy elkezdtünk dolgozni az előadáson, egyre jobban előttem állt. Már tudtam, hogyan simogat, hogy milyen a járása. Sokat segített, hogy a rendező a születések érzékeltetésénél nem hoz be külön gyereket, azt a szereplő játssza el azzal, hogy fölsír, mint ahogy az újszülöttek sírnak. Nem tudtam, mikor kell belépnem. Sokáig nem is éreztem. Egyszer csak, amikor meghallottam bentről a gyereksírást, megértettem, ez a jel, ez az a lehetséges pillanat, amikor színpadra kell lépnem. Eljutottunk az utóbbi évek szerepeihez. Különösen izgalmasak Zsótér rendezései. Ha csak a Maeterlink-darabra, A kék madárra gondol, az ő elképzelése az volt, hogy a két gyereket Harkányi Endre és én játsszam. Ez számomra is meglepő volt, egészen addig, amíg át nem gondoltam. Zsótér ezzel a szereposztással azt akarta hangsúlyozni, hogy a boldogság keresése nincs korhoz kötve. Ez egy ilyen egyszerű dolog. Nehéz erről beszélnem, mert ez egyszerre meglepő és ugyanakkor annyira kézenfekvő. Miért ne? Már a próbák alatt felvillanyozódtunk az elképzelésétől. Lehettünk gyerekek, és ugyanakkor a saját nagyszüleinkké váltunk. Ezek fantasztikus hatású és minden ember számára rejtélyes és izgalmas és megfejtésre váró, de átélhető szituációk.

A Vígszínházban a legutóbb a Minden jó, ha vége jó című előadásban kapott szerepet...

A Firenzei özvegyasszonyt játszom. Valló Péter már jó pár évvel ezelőtt megrendezte ezt a darabot a Vígszínházban, és én akkor ennek az özvegyasszonynak a lányát játszottam: Diánát. Most ez egy hallatlanul izgalmas dolog: eljátszhatom ugyanabban a darabban az édesanyját annak a lánynak, aki évekkel ezelőtt az én szerepem volt. Nagyon izgalmas, nagyon érdekes. Hallgatom azokat a szövegeket, amiket akkor én mondtam. Ez is az egyik csodálatos dolog a színész életében, hogy az ember a legkülönbözőbb alakokba belebújik, és egy másik nézőpontból éli, szervezi és próbálja megoldani az életét. Megint nagyon jól érzem magam. Soha rosszabb szerzőt! És nagyon jól éreztem magam a próbákon, mert annyi megfejtenivalót adtak. Örülök. Szeretem csinálni, ami csinálok. Szeretem azt, ami körülvesz, annak pazar sokféleségét mindenben: vízben, állatban, kavicsban, az univerzumban, mert visszahat rám. Mit jelent egy kavics? Gondoljon Fellini Országúton című filmjére. Én ezen nőttem fel és a magyar költészeten, az Arany-verseken. Most ez a fiataloknál kimarad.

A rajongók honlapot állítottak össze cikkek és képek gyűjteményével, levelezőprogrammal. Tud erről?

Még nem láttam, de fölhívtak pár hónapja és említették, hogy szeretnének indítani egy ilyent. Olyan kedvesek voltak, igent mondtam. Valójában nem tudok ezzel mit kezdeni.

Zavarban vagyok. Nagyon nagy élményem volt, képzelje, meghívtak falunapra abba a faluba, az Eger melletti Szarvaskőre, ahol az Isten hozta, őrnagy urat forgattuk. A mostani polgármester kamaszként ott volt a forgatáson. A falu olyan transzparenssel fogadott, mint a filmen, csak a szöveg volt más. Isten hozta Ágika. Együtt megnéztük a filmet, megmutatták azt a telket, ahol a díszletház állt. Meghagytak mindent, ugyanúgy, ahogy volt, még a budit is a házi áldással. Köszönöm a sorsnak, hogy részese lehettem egy olyan dolognak, ami az embereknek ilyen élményt adott.

Hűséges a Vígszínházhoz. Volt időszak, amikor keveset láthattuk, de mostanában, szerencsére több darabban játszik.

Nincs kis szerep és nagy szerep. A kicsi nehezebb, mert abban nem lehet rontani. A hosszabb színpadi idő lehetőséget ad a javításra. A színpad tükör. Mindennap bele kell néznünk a tükörbe. Iszonyatos felelősség. Engem ez megnyugtat. Nyilván, nagyon sok mindent alkatából adódóan csinál az ember. Engem azok a nőalakok is formáltak, akiket eljátszhattam, és valójában most is formálnak. A kék madár és a Száz év magány sem szól másról, mint a legnagyobb rejtélyről, az életről és a halálról. A szeretteink, amíg élünk, itt vannak velünk. Hát nem csodálatos? A színház élete jelen idejű élet. Nincs múlt. Mindig a ma van. Ezzel kell tiszta lélekkel szembenézni.