"Egyedül születünk, és egyedül halunk meg"

- Szereted még a Kosztolányi-verset, amit a felvételiden mondtál 64-ben, az Akarsz-e játszani-t?

- Szeretem. Nagyon szerettem Kosztolányit, közel állt hozzám, az a költeménye különösen hatott rám, bár többről szól, mint amennyit én akkor érthettem belőle. Akadtak sztárversek abban az időben, Baranyitól, Garaitól, Vácitól, de én ezt választottam, meg azt is, hogy Mostan színes tintákról álmodom. Makay Margitnak köszönhettem, hogy megismertem A szegény kisgyermek panaszait. Mikor elvégeztem a nyolcadikat, a szüleim egy ismerős révén megkérték őt, hallgasson meg, babusgassam-e én azt a vágyamat, hogy színésznő legyek. Meghallgatott, és attól kezdve hetente jártam hozzá éveken át, elfogadott tanítványának. Csodálatos lakása volt, régi bútorokkal... Az ő fegyelmezettsége, pontossága egész pályámra minta. Az, ahogy létezett.

- Miként zajlott egy óra?

- Ő leült, én odaálltam a szoba egyik sarkába, és elkezdtem mondani a verseket - egy füzetbe diktálta a művek címeit, amiket meg kellett tanulnom. Monológok is szerepeltek köztük, Solvejg mondatai is a Peer Gyntből. Margitka figyelt, hogy a versnek, a szövegeknek megfelelően alakulok-e és javított. Helyzetgyakorlatokat is csináltatott velem: bemégy egy szobába, meglátod valaki képét, aki kedves neked.

- Bátran mondtad a verseket?

- Margitka segített abban, hogy egyáltalán meg mertem szólalni. Sehol máshol nem szavaltam egy ideig, a színjátszó szakkörbe sem jelentkeztem. Messziről figyeltem a dolgokat. Valahogy mégis kitudódott, színésznő akarok lenni, s aztán már én játszottam Sen Tét Brecht Jó embert keresünkjében, amit főiskolásként Iglódi István rendezett.

- Gondoltál valaha más pályára?

- Nemigen. Már csak azért sem, mert apu színész akart lenni, de nem lehetett, dolgoznia kellett, s aztán bennünket eltartania - hárman voltunk testvérek. De fellépett a munkásszínjátszók előadásaiban, amikre vitt magával. Tanítgatott is otthon, igazi férfiversekre. Gondolj el egy hat-nyolcéves kislányt, aki szőke, fürtös hajjal elkezdi, hogy "Edward király, angol király..." Édesanyám néha feltette a kérdést, nem akarok-e inkább mondjuk orvos lenni. Féltett. A húgom orvos lett. Én azt feleltem, nem leszek más, és ha színésznő nem lehetek, akkor segédszínésznő leszek, be akarom járni az utat, ami a pályára visz.

- Nem kellett bejárnod: berobbantál. Még a végzés előtt nyolc filmben szerepeltél, köztük Az egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, az Egy szerelem három éjszakájában, az Egri csillagokban, 67-ben kijutottál az angliai magyar filmhétre, "A boldog Vera" címmel írt rólad találékony angol kollégám, címlapokra tettek, Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígszínházba - hogyan kerülted el a veszélyeket, amik ilyenkor igencsak fenyegetnek?

- Hogyhogy elkerültem őket? Honnan tudod te ezt? Ez mélyvíz, nemcsak a pálya, az élet is, nem úsztam én meg semmit - és valahogy mégis. Az embernek sokat kell megtudnia önmagáról.

- Te akkoriban mit tudtál meg?

- Hogy nem lehet mindent nagy, kerek szemmel nézni, örülni, jaj, de szép minden és mindenki. Persze nagyon jó úgy kezdeni egy pályát, hogy azt a rajongást, ami benned él, táplálják.

- Naiv voltál?

- Igen és rajongó. Egy bizonyos korig ez nem baj. De az érettséget meg kell szerezni.

- Egy látványosan sikeres szakaszban az is veszély, hogy elveszítjük az önkontrollt.

- Voltam ennek a határán. Akadtak a saját magam számára nem szimpatikus megnyilvánulásaim. Míg egyszer történt valami. Az egyik előadáson az ügyelő hibázott - és én borzasztóan letoltam, de egy pillanat alatt. És ennek az embernek olyan megalázottság és olyan félelem jelent meg az arcán, ami észhez térített. "Ezt nem szabad, soha többé." Akkor sem, ha spontán törne elő belőlem a düh, akkor sem, ha igazam van, mert ez a másik bőrére megy, és nem tudom jóvátenni.

- A filmek hozta népszerűség hogyan jelentkezett?

- Először is meg kellett szoknom. El kellett döntenem, hogy fel merek-e szállni egy buszra. Hozzá lehet szokni, mert nagyon jólesik, sőt van, amikor hiányzik.

- Ma mi a helyzet?

- Azzal állítanak meg, hogy "Jaj, de ismerős, valahonnan ismerem..."

- Megkérdezik, honnan?

- Meg.

- Mit mondasz?

- Hogy a tévéből - ez a legkézenfekvőbb.

- Rögtön felkerültél a csúcsra. Lezuhantál?

- Nem zuhantam. A zuhanás más.

- Lassan lejjebb kerültél?

- Igen. De nem is tudom, mi a csúcs. Nincs tizenhat címlap? Ezzel befejeződik valami? Egy folyamatot élünk, amiben vannak hullámvölgyek és hullámhegyek. Most épp négy színházban dolgozom, ez mi?

- Nem sztárság.

- Én színésznőnek készültem és nem sztárnak. Ezért hallgattam Bulla Elmát, Kiss Manyit, Dajkát, Gáti Józsefet, másokat, olyanokat, akik egyfolytában csak adtak.

- Nem csalódtál?

- Nem. Mert ha a színpadon valami jó történik, akkor ez megtörténik, és aki a nézőtéren ül, az visz valamit haza. Ha két ember, akkor kettő. Mindig dolgoztam, olyan nem fordult elő, hogy otthon ülök és malmozok, és nem jutok senki eszébe. Régebben is hívtak máshová, például Kazimir Károly a Tháliába, Keres Emil az Irodalmi Színpadra. Legfeljebb öt apró feladatot kaptam és nem egy nagyot.

- Ilyenkor nem volt hiányérzeted?

- Az életben annyi minden van, ami leköt, foglalkoztat, amit meg kell ismerjek. Sokáig annyit dolgoztam, hogy nem tudtam, mi az az otthon, mi a család, milyen egy cica, egy kutya.

- Van macskád is, kutyád is?

- Igen.

- A Vígszínházzal való kapcsolatod harmonikus lenne?

- Nem harmonikus, mert túl kevés a feladatom. Hosszú a kapcsolatom, mondanám, hosszú és egyetlen.

- Mi köt ide?

- Nem kaptam én meghívást máshová, pontosabban csak egyszer a Népszínházba, de akkor úgy éreztem, inkább itt maradok. Ennyi. És még a főiskola utolsó évében Ádám Ottó felajánlotta a Madáchot.

- A vígbeli helyzeteden mennyire tudod túltenni magad? Nem vagy "túltevős" alkat.

- Mit kéne tennem? Változtatni? Még eljöhet az az idő.

- Ilyenkor sokan kétségbe esnének.

- Én azt mondtam, annyi mindent kaptam nagyon korán, s kapok most is, hát akkor...

- Béke van benned?

- Igen. Tényleg.

- Mik voltak azok a szerepek, amikben a leginkább tudtál vallani magadról?

- Sok van, színpadon is, filmen is.

- Hitves Zsuzsikát a Pillangóból - amiért 71-ben, Cannes-ban megkaptad a legjobb női alakítás díját - mennyire szeretted?

- Nagyon. Igaz, őszinte, tiszta, szabad. Az Egri csillagokat is nagyon szerettem, nagyon nagy dolognak tartottam. Gyerekkorom kedvenc olvasmánya, faltam, többször elolvastam, ahogy az Ida regényét is - és csoda, hogy Idát is eljátszhattam! Szonyát is szerettem a Ványa bácsiban, Latinovits és Tomanek Nándor mellett is eljátszottam. Volt egy költőnő, Pálos Rozita, aki Szonyának hívott. Szinkronizáltam is a Ványa bácsit, abban hallott és szerette volna, ha egyszer a Rádióban én mondom a verseit. Ez nem sikerült, de elküldte a kötetét, én megköszöntem, elkezdtünk levelezni. Egy kis faluban élt, Bakonyszombathelyen. Mélyen vallásos volt, a szomszéd faluba járt misére, mert mint tanítónőtől nem vették jónéven a vallásosságot. Kékbe öltözött, kék levélpapírra is írt. Nagyon szeretem például ezt az egysorosát: "Fekszem, arcoktól sebesülten."

- Mi történik, ha megkapsz egy szerepet?

- Elkezd izgatni, hogy milyen lehet olyannak lenni, úgy élni. Elkezd működni a vágy, hogy minél többet tudjak meg egy olyan emberről, aki máshogy él, mint én. A szöveget leírom, tán mert Margitkánál is leírtam a verseket, ez lelassít, így könnyebben tanulok.

- Volt szerep, ami ellenállt.

- Kicsit mindegyik, amíg ismerős lesz. Nóra ellenállt. Két gyereket otthagyni? Hogy van ez? Ezt a "Hogy van ez?"-t sokszor megkérdeztem.

- Mennyire visel meg egy szerep?

- Nagyon erősen hat rám mindegyik, hisz hetekig, hónapokig együtt élünk. Sokat foglalkoztatnak napközben is. De fel is töltenek.

- Volt szerep, ami kikészített?

- Igen. Például a lány, akit A tűz balladájában játszottam a tévében, Gáli József írta.

- A Júlia kisasszony című Strindberg-darab, amiben a Dominó Színpadon szerepeltél az elmúlt évadban, igencsak lehangoló.

- Kérdeztem is a rendezőt, miért ezt választotta. Nekem fontos, hogy a nézők mit visznek haza, kapnak-e erőt, kapaszkodót a megmaradáshoz. Azt válaszolta, hogy a bennünk lévő sátánnal szembe kell nézni.

- Benned is ott lenne?

- Persze, hogyne.

- Tudsz gonosz lenni?

- Biztosan.

- Voltál?

- Biztosan.

- Szándékosan?

- Talán szándékosan. Igazságtalan is tudok lenni.

- Kiborulni is tudsz?

- Biztosan.

- Nagyon fegyelmezett vagy pedig.

- Igen, ezt rendkívül fontosnak tartom.

- Játszol a Zúzódás című darabban is, ami Sylvia Plathról szól, az amerikai költőnőről, aki öngyilkos lett. Te gondoltál már öngyilkosságra?

- Komolyan nem.

- A halál foglalkoztat?

- Mostanában nem.

- Meddig foglalkoztatott?

- Amíg nem kapaszkodtam bele abba, hogy nem egyszer élünk.

- A művészet hatásában kételkedtél-e?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Amiben élünk, nagyon kemény, kérdés, hogy jut-e egyáltalán a lényegre idő, energia. De ha ennek átadja magát az ember, akkor mi van holnap? Mi van ma éjszaka? Akkor hogy kelünk fel, miért kelünk fel?

- Aki ilyen érzékeny, mint te, könnyen sebezhető.

- Mindannyian azok vagyunk, csak ki így, ki úgy alakította ki az önvédelmi rendszerét.

- Neked mintha nem is lenne.

- Én pedig azt hiszem, van - de néha rájövök, nincs.

- Nyilván kaptál bántásokat.

- Persze, miért ne kaptam volna? Ez természetes. Nem olyan könnyű embernek lenni. De tőlem is függ, hogy bántanak-e, ezt nem lehet másra hárítani.

- Mit gondolsz arról, aki bánt?

- Mindenki maga dönti el, milyen lesz. Ez végül is mindenkinek a magánügye.

- Közeli kapcsolatban, barátságban voltatok Pilinszky Jánossal.

- A nyár című darabban látott először, ez lett volna a Pesti Színház első bemutatója, de érthetetlennek találták, így csak a második lett. Előadás után beültünk az Annába. Sokszor megnézte még, nagyon szerette. Rengeteget kaptam tőle, sok emberre, művészre, műre hívta fel a figyelmemet. Sok írását elsőként olvashattam.

- Mennyire tudtad visszafogni attól a rossztól, amibe időnként belement?

- Nem tudtam. Mint ahogy ő se engem.

- Tud segíteni az egyik ember a másiknak?

- Márai Kalandjában mondom az orvosnak, aki rájön, hogy a felesége nem őt szereti, s hogy az asszony halálos beteg: "Nincs az az áldozat, amelyet ne vállalnék". Amire azt feleli: "Nem tudunk egymáson segíteni, doktornő. Mikor nagy a baj, mindenki egyedül marad. El kell viselnünk." Más helyett cselekedni, más helyett élni nem lehet. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Közben lehet simogatni a másikat, lehet ütni, lehet hatni rá, lehet rosszat akarni és lehet jót.

D. Magyari Imre
Megjelent: Beszélgetések I. című kötetében (1995)