Egy romantikus hősnő álmai

ÚGY ROBBANT BE A PÁLYÁRA, akár egy üstökös: mire kézhez vette a diplomát, az ország csillagszemű kedvence volt. Filmjeit akkoriban sok millióan látták. Legutóbb a közkedvelt tévésorozatban, a Mátyás téren tűnt fel Gitta mamaként. Még mindig rajongó, de már nem naiv.
Erről és az eltelt negyven évről beszélt Venczel Verával Sombor Judit.

Nem könnyű riportalany. Készséges, kedves, de óvatos. Mintha sose lenne egészen biztos önmagában, és a világban, amely körülveszi. Hozzáértők szerint a munkájában alapos, sőt maximalista. Nem csupán a rendezőnek akar megfelelni - neki kell úgy éreznie, hogy tökéletes, amit csinál. De ritkán sikerül.

Egy pesthidegkúti kávézóban találkozunk. Mint mondja: sok éve élnek itt, a főváros peremén, ahol madárdal ébreszti reggelente. Ha nem muszáj, ki sem mozdul innen, márpedig az idei színházi szezon úgy indul, hogy még nem tudja, mennyi munkája lesz. A mondat végi pont hangsúlyos, igyekszem tehát más témával indítani a társalgást. Azzal például, hogy meglep a fehér farmernadrág, amiben érkezett. Nem ilyen vagány ruciban képzeltem el.

- Szeretek így járni. Szükségem van arra, hogy ne éljen folyton vigyázzállásban az életet. A színpadon sokszor hordok tűsarkú cipőt, illetve olyan ruhákat, amelyeket "viselni" kell. Ezt ellensúlyozom a köznapi lazasággal. Kedvelem a kényelmes, sportos holmikat, noha nem sportolok.

- Tényleg nem? Az Egri csillagokban vívott, lovagolt...

- A főiskolán tantárgy volt a lovaglás, és a vívás. Amikor megkaptam Vicuska szerepét, különórákat is vettem, hogy hitelesebb legyek. Gyerekkoromban egy ideig korcsolyáztam, kurblis korival, mert műkorira nem tellett. Talán a torna áll hozzám a legközelebb. Hosszú ideig jártam egy csodálatos tanárnőhöz személyre szabott gyógytornára. A színész rengeteget áll: színpadon, szinkronban, rádióban, forgatáskor, sok-sok óra hosszat mindenütt, s emiatt elmerevedik a gerinc, a hát, a nyak, a derék. A tanárnőm sajnos már múlt idő, de én az évek alatt megtanultam a gyakorlatokat, és amikor csak tehetem, csinálom. Mert kell.

- Mindenben ilyen fegyelmezett?

- Van, amiben nagyon, és van, amiben egyáltalán nem. Szeretek például visszaélni az erőnlétemmel. Bármilyen fáradt vagyok, nem tudom rávenni magam a korai lefekvésre. Már rég aludnom kéne, ehelyett teszek-veszek, szöszmötölök, olvasok. Másnap meg kóválygok. Fegyelmezetlenség az is, hogy hárítok, halasztok, főként, amikor hivatalos ügyeket kellene intéznem. Inkább hatszor fölmosok, ablakot pucolok, bármit szívesebben csinálok, ami átlátható.

- Említette az előbb, hogy nem tellett műkorcsolyára. Szegények voltak?

- A szüleim tisztviselőként dolgoztak, és megfontolták, mire adnak ki pénzt. Anyu Szegedről származott, ha indulatba jött, később is érződött a beszédén az "őzés". A háború alatt ismerkedtek meg apuval, három gyerekük születet, elsőként én, majd huszonhárom hónapra rá az ikrek: az öcsém és a húgom. Az ötvenes években nem élt könnyen egy öttagú család. Nem éheztünk, de nem is válogathattunk, és sose dobtunk ki ételt. Nagyon normálisan nőttünk fel: veszekedtünk, párnacsatáztunk, grundra jártunk. És az öcsémmel sűrűn mentünk moziba, a Gábor diákot vagy tucatszor láttuk.

- Sejtette akkor, hogy pár év múlva a vászonról majd köszön vissza?

- Eszembe sem jutott. De apu fiatal korában színész akart lenni, később is gyakran szavalt otthon, jó kis férfias verseket, én persze lelkesen utánoztam. Képzelje el A walesi bárdokat egy szőke fürtös óvodás szájából! A középiskolában aztán volt egy Lídia nénink, aki gyönyörű ünnepi műsorokat állított össze. Egyik évben kitalálta, hogy mondjam el Sen Te monológját a Jó embert keresünkből (vagy más címen: A szecsuáni jólélekből). Máig hálás vagyok neki, mert többek közt ezzel a monológgal felvételiztem, és jutottam be elsőre a Színművészeti Főiskolára.

Névjegy

VENCZEL VERA 1946. március 10-én született Budapesten. 1968-ban diplomázott a színművészeti Főiskolán. A hetvenes évektől kezdve 56 tévéfilmben, illetve tévéjátékban dolgozott. Huszonöt mozifilmjének mintegy fele pályafutása első évtizedében készült. Az utóbbi években újra fölfedezték: Szabó István és Bacsó Péter hívta egy-egy filmbe (Rokonok; De kik azok a Lumnitzer nővérek?). 1971-ben Arany Nimfa-díjjal jutalmazták Monte-Carlóban, 1975-ben Jászai Mari-díjas lett. 2008-ban beválasztották a Hallhatatlanok Társulatába. Első férjét, Esztergályos Károly filmrendezőt tizenöt évesen ismerte meg. Nyolc évig alkottak egy párt, ma is barátok. Második férjével, Czapp Györggyel régóta házasok.

- Ahol másodéves korában Várkonyi Zoltán megajándékozta Szentirmay Katinka szerepével a Kárpáthy Zoltán című filmben. Attól kezdve a legnagyobb alkotók rendre önben látták életre kelni a magyar irodalom romantikus regényhősnőit. Nyolc filmfőszereppel a háta mögött diplomázott. Nem nyomasztotta a gyorsan jött siker súlya?

- Talán azért nem, mert időm sem maradt fölocsúdni. Hirtelen kinyílt egy kapu, és minden, amit valaha álmodtam, sorra valóra vált. Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Röpülés volt, boldog szárnyalás. Zseniális művészekkel dolgozhattam, akik életre szóló mintát adtak: Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Sulyok Mária, Básti Lajos, Darvas... És nagyszerű mesterek őrködtek azon, hogy közben ne sérüljek, például az osztályfőnököm, Pártos Géza. Annyi természetesség, nyugalom sugárzott belőle, olyan bölcs dolgokat mondott a színészet, az élet értelméről - máig elkísér a hatása.

- Milyen volt sztárnak lenni azokban az időkben?

- Én nem sztárságnak tekintettem. Úgy éltem meg, hogy jaj, megint egy új feladat, megint új világot ismerhetek meg! Forgatni csodálatos: sminkesek, öltöztetők, díszletmunkások, világosítók, hangosítók, operatőrök - megannyi színes, izgalmas, különleges ember és életút. Mindegyik produkció új élményekkel, új tapasztalatokkal gazdagított, ez többet ért mindennél. A családom korán elment, már csak én élek. Nagyon megviselt. Anyuék után hatalmas dossziék maradtak: cikkek tömege megjelölve, aláhúzva. Csak ebből, utólag döbbentem rá, milyen sokat írtak, fotóztak akkoriban, és hány címlapon szerepeltem.

- Huszonöt évig tarolt, utána eltűnt kicsit. A rangos állami kitüntetések is elkerülték. Hogyan lehet ezt megemészteni?

- Mindig dolgoztam. Kisebb lett a zaj, kevesebb a reklám, és egy nagy helyett öt kicsit kaptam, de ez miért baj? Az ismertség csak állapot. A hivatás pedig az, hogy ott lehetek, amikor felgördül a függöny. Nem azért lettem színész, hogy kitüntessenek. Az öröm és a szenvedélyes elkötelezettség, ami a szakmához fűz, nem változik, akár van díj, akár nincs. Annyi gyönyörű dolgot kaptam, sokáig egyik feladatból a másikba zuhantam - sokaknak a töredéke se jut egész életük során. Ez a tudat erőt, nyugalmat ad nekem a jelenben is. A mai pályakezdők azonban azzal szembesülnek, hogy film vagy tévéjáték alig készül, a rádió, a szinkron ritkán foglalkoztat végzett színészeket. És hiába játssza el egy fiatal színpadon a legnagyszerűbb szerepeket, a tévé egyetlen estén több embert ültet a képernyő elé, mint a színház sok év alatt.

- Ezért vállalta el Gitta mama szerepét?

- Meg akartam ismerni azt a világot. Sorozatban szerepelni: életforma. Reggeltől estig tartó, koncentrált munka, amit én a színház mellett nem tudnék vállalni. Különben szerettem Gitta mama esendő lényét. Elsősorban azért, mert nagyon sok ilyen ember él közöttünk, aki csak úgy van, nem tartozik sehová.

- Kezdetektől a Vígszínház csapatához tartozik. Hűségből vagy gyávaságból?

- Gyerekként kerültem oda, ott váltam felnőtté. Amikor az anyaszínházamban kevesebb feladat akadt, vendégként játszottam másutt. És ahogy kezdtem jobban ráérni, lassacskán fölfedeztem, hogy van saját otthonom, ahol eddig olyan kis időt töltöttem, hogy nem értem rá gyönyörködni benne. Pedig az otthon: lehetőség a feltöltődésre. Arra, hogy megtanuljam az élet hétköznapi, de örömöt adó részeit, a háztartást, főzést, amit - ha nem kell kapkodni - nagyon élvezek. A férjem iparművész, nagyrészt odahaza dolgozik. Kapcsolatunk egyik legnagyobb próbája volt, hogy évtizedekig csak futólag látott. Fantasztikus ember, hihetetlen érzés kéz a kézben élni vele.

- Nagyon szépen beszél emberekről. Sose csalódott senkiben?

- Dehogynem! Viszont hiszek abban, hogy mindenki megkapja azt a védettséget, amire szüksége van, és nem rak a sors nagyobb terhet, mint amennyit elbír. Amíg az ember él, történhetnek csodák. Onnan is kaphatsz jó szót, segítő kezet, ahonnan nem is vártad. Nem szabad bezárkózni, ki kell menni a világba. Az életet nem lehet megúszni.

SZABAD FÖLD
2009. október 2.