Szélárnyékban - félárnyékban
EGY SZERELEM HÁROM ÉVTIZEDE

- Úgy tudom, nem errefelé lakik.

- Nem. Jó messzire innen. Hidegkúton. Ismerős arra?

- A legkevésbé sem. Csak meglepett, hogy azt javasolta a Dunapark kávéházban találkozzunk.

- Nem akartam kifárasztani odáig.

- Nagyon kedves öntől, de találkozhattunk volna akár a Zserbóban, akár a Szigetben, ami szintén a centrumban van.

- Nem is tudom. Ez jutott hirtelen az eszembe, ez "ugrott be". Maga is olyan zavarban volt...

- Persze, én most is meg vagyok illetődve. Anno én is a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba jártam, talán kettővel lejjebb, és akkoriban az iskolában ön akkora sztár volt! Tízórai szünetekben jártunk bámulni, hogy ott sétál, vagy esetleg biflázza a történelem leckét a híres Venczel Vera a folyosón.

- Ne tréfáljon!

- Esküszöm, így volt! És teljesen evidensnek vettük, hogy egykoron majd unokáinknak fogunk elhencegni azzal, hogy mi ugyanabba az iskolába jártunk, mint a nagy-nagy színésznő. Merthogy ön az lesz, ahhoz számunkra még csak kétség sem férhetett.

- Nagyon túloz.

- Higgye el, nem nagyon.

- Érdekes, én ebből nemigen éreztem semmit. Igaz, nem is figyeltem rá. Hogy mitől lehetett? Szavaltam az iskolai ünnepségeken, meg volt egy remek színjátszó szakkörünk. Kudlik Juli is ott volt, Konrád Tóni, Iglódi, akkor már főiskolásként járt hozzánk rendezni. Azt hiszem kifejezetten érdekes, jó előadások is voltak.

- Abban az időben már szerepelt filmen és tévében is. És akkoriban egyetlen szerepléssel "híres ember" lehetett valaki.

- Igen. Esztergályos Károly hívott egy vizsgafilmhez. Nem is ő vizsgázott a főiskolán, hanem az operatőr, csak akkor már együtt jártunk, s tudta, hogy ilyenfajta lányra lenne szükség, és hogy nekem minden álmom, hogy színésznő legyek. Az már jobban meglepett, hogy nem sokkal ezután Máriássy Félix hívott egy szerepre a Karambol című filmbe.

- Ugye ez volt Bujtor első filmje?

- Lehet, sőt majdnem biztos, mert akkor még Bujtor is egyetemre járt. Ez volt az első igazi próbatételem, hisz Esztergályos lehetett akár kicsit elfogult is velem, de, hogy Máriássynak is megfeleltem, az már jelentett valamit a magam számára. Persze, hogy ezzel együtt, lesz-e színésznő belőlem, arra semmiképpen sem lehetett garancia. Hogy feltűntem már a filmvásznon, az édeskeveset számított a főiskolai felvételin, ahol a bizottságban olyan emberek ültek, mint Várkonyi, Ádám Ottó, Szinetár. Ők láttak már egy-két ilyen "csodát", így ugyanúgy mérettem meg előttük, mint bárki más jelentkező. Filmes múlttal a hátam mögött is, éppen úgy csorogott rólam a víz, éppen olyan görcsben voltam a felvételi előtt, mint a többiek. Illetve... Na látja, már tudom mért mondtam, hogy itt találkozzunk, a Dunapark kávéházban. Teljesen ösztönös volt. Azért ugrott be ez a hely, mert ebben a házban lakik Makay Margit. Valójában ő indított el a pályán, ő volt, aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nemcsak színésznőként, hanem az egész életben. Gimnazista koromban már rendszeresen foglalkozott velem.

- Hogy került hozzá? Megtudta a címét, becsengetett, hogy tessék velem foglalkozni, lévén színésznő akarok lenni?

- Nem, dehogy. Édesapám egyik ismerőse révén kerültem kapcsolatba vele. Csak annyi lett volna a kérésem, hogy hallgasson meg és mondja meg őszintén, hogy érdemes-e errefelé indulnom. Pontosabban a szüleim számára volt ez a kérdés lényeges, mert én nem is tudtam elképzelni, hogy bármi más legyek. Így jöttem fel hozzá. Én persze torokban dobogó szívvel megjelentem, elmondtam valamit, ő még kérdezett, aztán azt mondta, hogy tehetségesnek tart, szívesen foglalkozna velem. Ettől kezdve a legszebb emlékeim közé sorolom azokat az órákat, amiket nála töltöttem, ebben a házban. Csodálatos ember; a tartása, a tisztasága, a bölcsessége, a lelkiismeretessége, az igényessége, a szakmai tudása mind-mind egyedülállóan varázslatossá teszik. Hogy sikerült a felvételim, azt részben neki is köszönhettem. Annyira drukkoltam, hogy ha ő nem bátorít, nem is tudom mi lett volna. Aztán jött az újabb csoda, találkozásom Pártos Gézával. Ő szintén zseni volt, s színházi emberként is, pedagógusként is egyedülálló. Valamennyien, akik a tanítványai lehettünk rajongtunk érte. Pártos rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiből a lehető legjobbat, legigazabbat tudta előhozni. Szerintem pótolhatatlan veszteség nemcsak a távozása, de hogy azóta sem tudta a magyar színházi élet megtalálni a kapcsolatot vele.

- Ön főiskolásként is hamar kiugrott.

- Az első két évben, akkoriban még tilos volt filmezni, de utána valóban el kezdtek hívni. A harmadik csoda, ahogy a pályám elindult. Együtt dolgozhattam a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével Makktól-Fábryig, Várkonyitól-Keleti Mártonig, együtt játszhattam olyan kolosszális művészekkel, mint Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits. Hiába voltam esetenként én a főszereplő, és jutott nekik csak néhány mondat, tudtam pontosan, hogy ők kik és hogy én ki vagyok. Tudtam, ha valameddig el akarok jutni, akkor minden pillanatot ki kell használnom, amit a közelükben tölthetek, és magamba szívni mindent, amit egyáltalán ellesni lehet. Nagyon őszintén mondom: ha nekem semmi több nem adatik meg a pályán, mint az a néhány esztendő, akkor is összetett kézzel adhatok hálát, mert ez az időszak önmagában is megért mindent. Másnak esetleg egy életen keresztül sincs része annyi jóban, szépben, mint nekem azokban az években.

- Szeretett sztár lenni?

- Szerettem a jó, az érdekes munkákat. A többi engem nemigen érdekelt. Időm sem lett volna, hogy foglalkozzak ilyesmivel, de nem is vagyok az a típus, aki sztárságot viselni tudja. Azzal is tisztában voltam, hogy ez nem értékmérő, hanem állapot.

- Ennyire reálisan fel tudta ezt mérni?

- Nem fogalmaztam így meg, de aki erre a pályára lép annak tudnia kell, hogy itt a felkapottságnak és a mellőzöttségnek is megvan a lehetősége.

- Az nagyjából meddig tartott?

- Mi?

- A felkapottság.

- Nem tudom megmondani.

- Mert?

- Mert nekem mindig dolgom volt. Most is van. Csak ezek nem látványos, csillogó dolgok, nem főszerepek, hanem kuli munkák. Szinkron, rádió, epizódok. Tehát nem az történt, hogy egyik pillanatban még zúdult rám a sok feladat, aztán snitt, elvágták és attól kezdve csak ültem otthon és lestem hátha egyszer valakinek eszébe jutok és csöng a telefon. Legfeljebb más jellegűek lettek ezek a munkák.

- És ez mitől következhetett be?

- Honnan tudjam?

- Gondolom csak kereste az okát, hiszem mégiscsak nagy fordulat történt akár a pályáján, akár az életében.

- Akkoriban valószínűleg szükség volt olyan színésznőre, mint én, most pedig másra van szükség. Komolyan mondom, nem tudom. Ezt azoktól kérdezze, akik addig építettek rám, főszerepeket adtak, és azoktól, akik később nem. Ők biztosan el tudnák mondani.

- Nagyvonalúan beletörődött, hogy valami alapvetően megváltozott? Eddig jó volt a lapjárás, most rossz?

- Mit akar tőlem hallani?

- Isten ments, hogy faggatni akarjam, hisz valóban miért is ne tudna valaki ilyen tisztességesen, bölcsen megbékélni azzal, aminek a lehetősége benne van az egész életben, különösen pedig ebben a pályában...

- Kérem ne mondjon ilyeneket, hogy tisztesség, meg bölcsesség. Ezek nagy szavak és az esetemben nem is igazak. Színész vagyok és a színésznek a nem annyira látványos, nem annyira nagyszabású feladatot is éppen olyan jól, éppen olyan igényesen kell megoldania, mint a csillogókat. Megvan ennek a munkának is a szépsége, öröme, csak nem annyira szembetűnő. Nem igazolja vissza zajos ováció, itt magamnak kell éreznem, ha valamit megoldottam s így a szép megvalósulásához én is hozzájárultam. Ha ezt megtalálja az ember, az szép és fontos érzés tud lenni.

- Ne haragudjon...

- Kérdezze csak nyugodtan!

- Elnézést, hogy megint magammal hozakodom elő, de előfordult már, hogy kedvezőtlenebb helyzetben úgy éreztem, sikerült a benne rejlő jót, szépet megtalálnom. Aztán az első válságos pillanatban kiderült, hogy amivel addig traktáltam magam - önáltatás volt csupán.

- Hogy önáltatás-e ez a részemről? Lehet. Ez is elképzelhető. De, ha ez a feltétele a létezésnek, akkor nem adódhat úgy, hogy szükségünk lehet rá? Más esetleg meghasonlottá válik, elkezd inni, én - nincs kizárva - áltatom magamat. Ha így van, akkor is vállalom. Mindegy, mi révén igyekszik élni valaki, ha az másnak bajt nem okoz. Olykor az illúziók is segíthetnek. Látom, azt akarja kérdezni, hogy meddig?

- Igen, így van. El tudom fogadni akár azt, hogy csak átmenetileg, akár azt, hogy egy életen keresztül is. Nem tudom.

- Én sem tudom. Most békét ad, hitet és energiát. Mindemellett, amit elmondtam, az mind igaz. Makay Margit és Pártos Géza, a főiskolás évek, azok a csodálatos szerepek, amiket eljátszhattam, a filmek, amelyek megvannak, az is igaz, hogy a mostani feladatok is lehetnek fontosak, hogy a színészi pályában az is, ez is benne van.

- De, ha fordítva történik mindez, tehát előbb van a rádió, a szinkron, az epizódok és utána jönnek a kirobbanó sikerek, akkor ez csodás karriernek tűnne.

- De mért kéne feladni azt, hogy jöhet még idő, amikor ismét komolyabb feladatoknál lesz szükség rám?

- Várja?

- Készülök rá, hogy ha mégis úgy adódna, képes legyek a tőlem telhető legjobbra. Amikor annyira "futott" nekem, én csak a munkának éltem. Se időm, se energiám nem volt többre. Hogy milyen is valóban e világ, azt azóta tudtam meg. Rengeteg mindent azóta láttam, éltem át vagy gondoltam végig és ezeket igyekeztem beépíteni magamba, hogy ha eljönne az alkalom, igazabban játszhassak. Többet tenni nem is tudnék, nem is akarnék. Ennyi elég?

- Mihez?

- A cikkhez.

- Ahhoz feltétlenül.


Szegő András
Megjelent: TAPS magazin 1988. augusztus