Vissza a cikkekhez
 
 
 
Egyszervolt szerelem
Megkésett vallomás tett egy szombat délelőtt a televízió nyilvánossága előtt Sándor Pál filmrendező. A téma a Bohóc a falon című, 1967-ben készült filmje volt. A beszélgetésen az egykori alkotógárda néhány tagja volt jelen, köztük Venczel Vera művésznő is. Fölelevenítették a forgatás epizódjait, s egyszer csak Sándor Pálból spontán és mindenki számára váratlanul kibukott: - Hogy én milyen szerelmes voltam akkoriban Venczel Verába! Hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy eltitkoljam, és a film érdekében ezen fölülemelkedjem. S milyen a véletlen: éppen az oly sokáig visszafojtott szavak elhangzásának délutánján ültünk le beszélgetni Venczel Verával.

- Tudott erről a vonzalomról?

- Ezek szerint látta a műsort, s nekem sikerült jól eltitkolni a meglepetésemet, mert bizony ott hallottam erről először. Őszintén meghatódtam. Akkoriban fiatal voltam, a világra rácsodálkozó és rajongó. Emellett igazi boldogság volt a filmezés, hiszen egy csodálatos álom valósult meg: színésznő lettem. Körülöttem a film készítői ugyancsak fiatalok voltak. Fölszabadultak, vidámak, s ebbe a gyönyörű világba belefért Palika titkolt rajongása is. Ilyesmire az ember csak fiatalon, tisztán képes. Van valami romantikus szépség abban, hogy mindez most kiderült. Ráadásul az is megdöbbentett, hogy ezeket a régen készült mozikat milyen sokan nézik meg ma is, hogy generációk nőttek föl rajtuk.

- A Bohóc a falon Sándor Pál első nagyjátékfilmje volt. Főként hangulatával, lélekrajzával, tiszta frissességével aratott sikert. Egy ilyen filmbe jól beleillett Venczel Vera, hatalmas, barna szemével, pici, kislányos, légiesen karcsú termetével, tehetségével, s azzal a bájos tisztasággal, ami lényéből sugárzott, s sugárzik mind a mai napig. Miként lehet ebben a világban ilyennek maradni?

- Köszönöm. Ez nagyon jól esett. Ilyen lennék? Nem tudok erre mit mondani. Talán csak azt: ha elvárom a másiktól, hogy tiszteljen, először nekem kell megadnom vele szemben a tiszteletet. Ha nem jön be, és nincs viszonzás, az illető a lelke mélyén akkor is érzi, mi várható el tőle. Hosszú távon, rendszeresen nem lehet a másikat bántani, megalázni, mert akkor képtelenség egymás mellett élni. Különösen igaz ez mostanság, amikor annyi megpróbáltatás éri az emberi kapcsolatokat, hogy igen kevesen állják.

- A Vígszínház már főiskolai növendékként is foglalkoztatta. Tanulmányai befejezése után pedig szerződtették. Azóta is a társulat tagja. Mostanában mintha kevesebbet látnánk.


- Naiva alkat vagyok, s hát kezdek kikopni ebből a szerepkörből, amelynek egyébként nagyon sokat köszönhetek, mert szeretetet tanultam a megszemélyesített figuráktól. Ha nem is naivát, azért bőven van mit játszanom. Jelenleg öt darabban. Az Angyali üdvözlettel vidéki vendégfellépésekre járunk, a Játékszínben az Ibusárt adjuk elő, a Kegyelem és a Sógornők című darabot pedig a Vígszínházban. S ami számomra nagy öröm volt: Udvaros Béla rendező fölkért, hogy vállaljam el a világirodalom legszebb anyaszerepét, Aasét, a Peer Gyntben. Nemrég volt a premier az Evangélium Színház előadásában, a BM Duna Palotában. Sok kollégám megkérdezte, nem érzem-e magam túl fiatalnak. Aase megformálásához. Számomra ez a figura maga az anyaság, s ez nincs korhoz kötve. Egyébként pedig a darab elején Peer húsz esztendős, s nekem már bőven lehetne ekkora gyerekem.

- S van?


- Sajnos úgy adódott, hogy nincs. Mindig csodáltam azokat a pályatársaimat, akiknek van, s úgy bűvészkednek az idejükkel, hogy elmondhassák: nem sínylette meg a gyermekvállalás sem a kicsiket, sem a pályát. De azért én sem vagyok teljesen gyermektelen. A férjemnek van egy lánya és egy négy éves meg egy két hónapos unokája. S az ember annyi mindenkinek tud jót adni, még akkor is, ha az illető nem családtag. Mert van jog- és szív szerinti anya, mint Gruse volt a Kaukázusi krétakörben. És ott van nekem még az édesanyám, aki nemrég múlt 87 éves. Vele - ha lehet - még többet kell törődni, mint egy kisgyerekkel, hiszen oly sok mindent köszönhetek neki, s ezek viszonzására semmi sem elég.

- Ha már az édesanyját említette, óhatatlan a kérdés: mit szóltak a szülei annak idején a pályaválasztásához? Hiszen gimnazista volt még, amikor már játszott a heves sajtókritikát kiváltó Esztergályos Károly tévé-filmben, az Egy csónak visszafordul címűben. S ugyancsak középiskolás volt Máriássy Félix Karamboljának forgatása idején.


- Igen, abban egy gyári munkáslányt alakítottam. Azért kerültem a rendező látókörébe, mert Esztergályos Máriássy-tanítvány volt. Ami pedig a családot illeti, édesapám minden áron színész szeretett volna lenni, de a körülményei erre nem adták meg a lehetőséget. Természetesen belém plántálta saját megvalósulatlan álmait, s a vers, az írott és eljátszható szó szeretetét. Emlékszem, egészen kicsi lányként már a Walesi bárdokat szavaltam. Sokat jártunk kettesben színházba is. Így hát ő boldog volt, s rendkívül büszke. Anyukám viszont nagyon féltett, s mindig csak azt kérdezgette: - Mondd kislányom, biztos, hogy ez jó lesz?

- S valóban jó lett? Nem bánta meg? Mostanában annyi sosemvolt nehézséggel kell nap, mint nap megküzdenie egy művésznek...


- Szerencsés ember vagyok, mert igen sok jót kaptam eddigi életem során, s azt csinálhatom, amit szeretek, ami mindig is a leghőbb vágyam volt. Elsőre fölvettek a főiskolára, eljátszhattam a drámairodalom számos nagyszerű alakját és egy csomó filmszerepet. Elképesztően sok szeretetet kaptam a pályán és a magánéletben egyaránt.

- Van-e megvalósulatlan szerepálma?


- Darvas Iván szerint az embert nem azok a szerepek minősítik, amelyeket nem játszott el, hanem azok, amelyeket igen.

- Azelőtt szinte agyonfoglalkoztatták. A Filmlexikon szerint 1971-ig 25 filmben láthattuk. Mostanában azonban bizonyára több a ráérő ideje.


- Ha a színházban éppen nem, akkor valahol másutt mindig fölbukkant egy feladat, amely megóvott a pániktól, a kétségbeeséstől. Úgy gondolom, aminek feltétlenül el kell érnie hozzám, az biztosan megtalál. Így volt Aase szerepével is. Régebben valóban sokat dolgoztam. Most több lehetőségem van a föltöltődésre, hiszen amikor látszólag semmi sem történik körülöttünk, fontos dolgok zajlanak belül. Ha az ember állandóan dolgozik, eltűnik a napfény, csak a színpadi vagy a filmes reflektorok világítanak. Ám a napsugárra mindannyiunknak szükségünk van. Igen. Valóban megcsappantak a munkalehetőségek. De engem számtalan elmaradt dolog vesz körül, olyanok, amelyeket mindenképpen pótolni kell. Kollégák fellépései, el nem olvasott könyvek, meg nem hallgatott zeneművek, találkozások barátokkal, jó ismerősökkel, felszabadult beszélgetések, a családi és emberi kapcsolatok ápolása. Még az sem árt, ha néha magunkra is jut idő. S hozzáteszem: egy színész egyfolytában fejlődik pályája során, még akkor is, ha éppen nem játszik.

- A filmezést vagy a színpadot szereti jobban?

- Mindkettőt egyformán és mindegyiket másért. A színpadnál a jelenidejűség a fontos, az, hogy a közönséggel együtt éljük át a katarzist. A filmnél a jóval rövidebb próbafolyamat, a semmivel össze nem hasonlítható légkör, s az, hogy arcunk, szemünk legkisebb rezdülése sem marad rejtve a néző előtt, ugyancsak meghatározó élmény.

- Meg szokta nézni a régi filmjeit?


- Ha van időm. Ilyenkor teljesen elfeledett emlékek bukkannak elő a homályból. Például az, hogy mennyire meghatott, amikor A régi nyárban énekelni kellett, s a Kis Manyi kéretlenül odajött hozzám, és megmutatta, ő hogyan adná elő a dalt. Ezeken az egykori forgatásokon olyan befutott, kiváló színészekkel dolgozhattam együtt, mint Dajka Margit, Csernus Mariann vagy Pécsi Sándor, akiktől rengeteg jó szót, őszinte érdeklődést és segítséget kaptam.

- Hamarosan itt a nyári szünet. Vannak-e tervei?


- Habzsolni fogom mindazt, amit az évad során nélkülöznöm kellett: a szabad eget, a napfényt, a sétát az erdőben - és az emberi kapcsolatokat. Mert akad még néhány, amelyik kiállta az idő - s különösen az utolsó évtized - próbáját, s mindig reménykedem, hogy ilyenkor, amikor jobban ráérek, találkozom olyanokkal, akikkel érdemes és jó beszélgetni, akik nem felejtették el, hogy létezik a szó, a gondolat, s az igazi, mély eszmecsere, amelytől valamennyien gazdagabbak leszünk. Ránk fér.



Körmendi Zsuzsa

Megjelent: Gyöngy 1999.