Színésznő életveszélyben

"Én majd mindenhová elkísérlek, nagyon vigyázok rád, és megvédlek. Jó?" Úgy meghatódtam...
Mohón issza a jaffát, mint akit erős szomjúság kínoz.
- A testőr nyilván rosszul gondolkodott. Nem hiszem, hogy ezek után védelemre lenne szüksége.
- Mik után? És miért ne? Csak nem hiszi azt, hogy befutott színésznő vagyok?
Sokan hiszik. Venczel Vera a mozilátogatók számára nem egy huszonkét éves, az egyetemet most végző valaki, hanem a színésznő. Az "Egy szerelem három éjszakája" és a "Tanulmány a nőkről" sikerét aligha lehet vitatni. És most következik az "Egri csillagok"...
Sokáig hallgat. Az elégedettség szikrányi jelét sem látom rajta, inkább egy töprengő, érettségi tételt kidolgozó diáklányra emlékeztet. Azt mondja:
- Hát azért nem ártana a testőr. Én ugyanis úgy érzem, hogy életveszélyben vagyok.
- Ez elég meglepően hangzik. Szeretném, ha megmagyarázná.
- Megpróbálom. Most végeztem a főiskolát, viszont amint említette, már ismernek a nézők. Ők sikeres színésznőt látnak bennem, pedig ebből annyi igaz, hogy szerencsém volt. A pálya kezdetén tartok, alig tudok valamit. Azt is mondhatnám: egyelőre azt csodálom, hogy mások milyen felkészülten és milyen jól játszanak.
- Ez érthető, de nem túl nagy szerénység ez, Vera?
Hevesen tiltakozik:
- Ne gondolja, hogy mindez álszerénység! Ebben az esetben reálisan gondolkozom, és védekezem. Azt szeretném, ha az emberek megértenék, és tudomásul vennék, nekem még sok a tanulnivalóm. Félek, hogy a filmsikerek után a néző túl magasra emeli a mércét, türelmetlen lesz velem szemben. A néző vagy színházlátogató gyorsan emel magasra, de gyorsan is temet.
- Ne beszéljünk temetésről, inkább arról, hogy a néző kíváncsi is. Jelen esetben mondjuk arra, hogyan indult el a pályán Venczel Vera.
A korábbi feszültség lassan feloldódik, megint kislányos és megint halk:
- Még egészen picike voltam, amikor elhatároztam, hogy színésznő leszek. Kezdetben erősen titkoltam, mert kigúnyoltak érte, és nagyon szégyelltem magam. Érettségi után azonban csak a filmművészetit írtam be. Mást nem. Gondoltam, miért vegyem el a helyet olyantól, aki legalább annyira ragaszkodik a pályájához, mint én. Szerencsém volt, felvettek.
- Aztán jött az első szerep.
- Jött, de nem úgy, ahogyan sokan gondolják. Jelképes pofonnal kezdődött. Akkor nagyon rosszul eset, fájt, de ma már másképpen látom. Megtanultam elviselni a kudarcot. Három hónapig irigyelt voltam, három hónapig sokan gratuláltak, három hónapig próbafelvételre jártam, mert úgy volt, hogy én lehetek a Szevasz Verában a Vera. Aztán közölték velem, hogy találtak egy alkalmasabb Verát. Higgye el, igazán jó volt, hogy így esett. Megtanultam, hogy jó néhány szerepre mások alkalmasabbak. Rám csak olyat bízhatnak, amire alkati adottságaim, jelenlegi tudásom feljogosít.
- A színész gyakran kap olyan szerepet, melyet nem túl nagy örömmel vállal. Ilyen esetekben mit tesz majd?
Csodálkozik, karját széttárja:
- Mit tehetnék? Természetesen vállalom, és játszom. Nagyon szeretek játszani. Ez a dolgom. Az igazi nagy színészek is ezt csinálják.
Az "igazit" olyan hangsúllyal ejti, mintha őt attól valami végtelen nagy távolság választaná el.
- Venczel Vera bizonyos értelemben sztár. Leveleket kap, rajongói vannak, felismerik az utcán, küldöttségek tagja volt külföldön, Bécsben és Mar del Platában is.
Megint hevesen tiltakozik:
- Nagyon boldog voltam, hogy kijuthattam Mar del Platába, hiszen ez kevés embernek sikerül. De nem vagyok sztár típus. Egy sikeres film vagy színházi szerep ideiglenesen népszerűvé tehet, de tudom, hogy nekem életem végéig sokat és jól kell dolgoznom az elismerésért.
- Mi az, amit legfontosabbnak tart pályáján?
- Nagyon nagy színpadi és életismeretre van szükségem.
- Időzzünk egy kicsit az életismeretnél. Köztudott, hogy a színésznek gyakori és többféle elfoglaltsága miatt élni is alig van ideje.
- Sajnos így van. Én ezen úgy próbálok segíteni, hogy ismeretségi körömet bővítem. Barátaim nagy része nem pályatárs. Az ő életük, gondjuk, örömük, a világról alkotott véleményük számomra nagyon fontos, hiszen én nekik játszom. Ezen kívül megpróbálok nyitott szemmel járni a világban. Bennünket, színészeket kényszerítően kötelez a mindennapi valóság. Azt kell eljátszanunk, ami a mai emberrel történik.
- Ez elég pontos megfogalmazása a hivatásának.
- Nem én találtam ki. Tanították nekünk, és én csupán megértettem és elfogadtam.
- Általában minden színész vágyik arra, hogy egyszer ezt vagy azt a szerepet eljátssza. Venczel Vera is így van ezzel?
- Túl korai lenne óhajokról és igényekről beszélnem. Én még csak a rám bízott szerepeket szeretném elfogadhatóan s ha lehet jól eljátszani. Nagyon komolyan mondom. Nézze csak meg a nagyokat. Ők annyi áhítattal, annyi alázattal és hittal játszanak, és arra törekszenek mindig, hogy megőrizzék magukat. Ez nagyon fontos a mi életünkben.
- Verset mondani még nem hallottam. Nem szereti, vagy...
Mosolyog, és az ablakon keresztül valahová, messzire néz.
- Még nem merek. Szeretem József Attilát, olvasgatom, tanulgatom, de odaállni a deszkára, vagy a képernyő elé és elmondani - azt már nem! Majd. Ahhoz sok minden kell. Ezt akkor értettem meg, amikor hallgattam Latinovitsot és Mensáros Lászlót. Persze az ember időnként elképzeli azt a majdani önálló estet, ahol tulajdonképpen elmondja az életét, azt, amit gondol, azt, amit fontosnak tart. Igaz, hogy mások megfogalmazásában, de az akkor is csodálatos. Egyszer majd erre is sor kerül...
- Egyszer. És most?
- Most én vagyok Cecey Éva. Megtanultam lovagolni és vívni, hogy külsőségekben is igazi egri nő lehessek.
- Ez a jelen, de az embernek vannak tervei.
- Színésznő akarok lenni. Jó színésznő.

Hankóczi Sándor
Fotó: Kresz Albert

Megjelent: Ifjúsági Magazin 1968/7. szám