Vissza a cikkekhez
 
 
 
Gyűrű nélkül is jegyesek
  - István, ön most Szentirmay Katinkát csókolja a Kárpáthy Zoltán című filmből, vagy Vicuskát az Egri csillagokból?

  KOVÁCS ISTVÁN: Az mindegy, én ma is ugyanazt a gyönyörű fiatal lányt látom Verában, akit gyerekkorom óta ismerek.

  VENCZEL VERA: "gyűrű nélkül is jegyesek vagyunk", mondja Vica Gergőnek. Emlékszik a jelenetre?

  - Hogyne emlékeznék! Gergő a lány ujjára akarja húzni Jumurdzsák gyűrűjét, mielőtt elindul Eger várába. De ez a film. Ne mondják, hogy a valóságban is együtt nőttek föl!

  ISTVÁN: Pedig így van. Vera a húgom legjobb barátnője volt. Együtt jártak iskolába, Vera sokszor volt fent nálunk.

- A barátnő bátyja! Ebből szoktak kifejlődni a diákszerelmek.

  VERA: Köztünk soha nem volt több mély barátságnál. Később, a közös forgatások és Vígszínházban együtt töltött csaknem húsz esztendő alatt ez a szeretet csak még erősebbé vált. Ma is nagyon hiányzik nekem István...

  - Elnézem önöket, ahogy őszintén örülnek egymásnak: két nyílt szívű, tiszta ember. Kitűnő szeme volt Várkonyi Zoltánnak.

  ISTVÁN: Mi ezt pusztán hihetetlen szerencsének tekintettük akkor. Alig akartuk elhinni, hogy pont velünk akarja eljátszatni ezeknek a nagy történelmi filmeknek a főszerepeit. Nekem Várkonyi volt az osztályfőnököm a Színművészeti Főiskolán, ennek tudtam be a választását. Emlékszem, Kárpáthy Zoltán szerepét úgy kaptam, hogy egyik este váratlanul megjelent a színházi büfében, és rám dörrent: "maga velem jön!" Még jó, hogy nem volt több jelenetem aznap este, mert ki se tudtam volna menni a színpadra, annyira megijedtem. Mit akarhat? Beültetett az autójába - olyan elegáns autó kevés akadt akkoriban Pesten - és elvitt a lakására. Rám parancsolt, hogy üljek le, és a kezembe nyomott egy forgatókönyvet. "olvassa el! Maga játssza..." A Kárpáthy Zoltán forgatókönyve volt. Ma is őrzöm otthon.

  VERA: Én meg csak egy nagyon magas emberre emlékszem. A főiskolai felvételimen az Ódry Színpadon valaki kinyitotta az ajtót, és ahogy beömlött a fény, alig láttam, ki az, aki elém áll és jól megnéz magának. Azt hiszem, Várkonyi akkor határozta el, hogy én leszek Katinka. Nem az ő osztályába jártam, hanem kettővel lejjebb, Pártos Gézáéba. De mindig eljött a vizsgaelőadásokra, próbákra. Még csak másodikos voltam, amikor meghívott a Vígszínházba A néma levente című előadásba. Ruttkai Évával játszottam. Szívtam magamba minden szavát, mozdulatát. Úgy éreztem, mintha a mesében lennék, hiszen olyan színészóriások vettek körül, mint Kiss Manyi, Bulla Elma, Páger Antal, Sulyok Mária, Makay Margit, Latinovits Zoltán. Biztos, hogy velem történik mindez?

  - A nagyság árnyékában élni nyomasztó is lehet...

  ISTVÁN: Nem volt az. Ezek a fantasztikusemberek szerettek bennünket, és azonnal maguk közé fogadtak. Emlékszem Tahi Tóth László kollégámmal még főiskolásként felváltva játszottunk Ibsen John Gabriel Borkman című drámájában, és a jelenetünk elején szinte azonnal felcsattant a taps. Kezdőknek nyíltszíni taps! Óriási dolog volt. Egyik előadáson aztán nem hangzott fel többé. És a következőn se. Mi történhetett? Végül rájöttünk, hogy azért marad el a tetszésnyilvánítás, mert közben a színpad túloldalán Páger Antal keresztbe teszi a lábát. És ha egy ilyen feszült pillanatban valaki, főleg egy ekkora művész megmozdul a színpadon, arra azonnal odakapja a fejét a néző. De hogy mondjuk meg neki? Végül a büfében elárultuk Téni bácsinak, mi búsít bennünket. "miért nem szóltatok!?", kiáltott fel az öreg, és többé meg se moccant a jelenetünk alatt. Hiába, nagyok voltak!?
  ISTVÁN: A Kárpáthy Zoltánt 1966 nyarán forgattuk, csakhogy a téli jeleneteket előbb fel kellett venni, amíg be volt fagyva a Duna. Kérdezték, hogy tudok-e lovagolni. Mondtam, hogy láttam már lovat, de még soha nem ültem rajta. Na, akkor egy napja van rá! Hársvölgyi József magyar bajnok tanítgatott, vezetgetett kötélszáron egy lassú, kiöregedett kancán, másnap azonban egy gyönyörű mén várt a forgatáson. Gondolhatja, mennyire izgultam!

  VERA: Mint én a Jumurdzsákkal való birkózás előtt. Várkonyi megkérdezte, vállalom-e a jelenetet próba nélkül. Persze, bólintottam. Egyszer vették fel, és utána futott oda hozzám, hogy ugye nem történt semmi bajom? Apai szíve volt.

  - A diploma után azonnal szerződtették önöket a Vígszínházba. Ezek lehettek a legszebb éveik, gondolom. István tizenhét esztendő után mégis elköszönt a társulattól...

  ISTVÁN: Hosszú őrlődés előzte meg a döntést. Nem mintha nem kaptam volna remek szerepeket, de valahogy úgy éreztem, az a nagy szerelem, ami engem a színházhoz fűz, már nem talál viszonzásra. Várkonyinak volt egy nagyszerű mondata: "ezt a szakmát csak boldogan szabad csinálni!" Én ott már nem voltam maradéktalanul boldog. A legjobb pillanatban szólt Kazimir Károly, hogy szeretnék-e hozzá szerződni a Tháliába. Nyolc gyönyörű évet töltöttem ott. A halála óta szabadúszó vagyok. Biztonság ugyan nincs, de így kizárólag olyasmit vállalok el, amit szeretek.

  - Mint például Higgins professzor figuráját a My Fair Lady-ben. Önnek feltűnően jól áll az elegáns, arisztokratikus úr szerepe. Nem véletlen, hogy százhúszszor alakította.

  ISTVÁN: Három színházban, Békéscsabán, Kecskeméten, végül Veszprémben. Mindegyik más rendezés volt, de mindegyik sikeres. Később magam is megpróbálkoztam rendezéssel. A tizenkét dühös ember című darab az Újpest Színházban nagyon népszerű volt a közönség körében.

  - Vera Közben leforgatta az Isten hozta őrnagy úr! Című Fábri Zoltán-filmet, legalább ötven tévéjátékban vett részt, és töretlenül játszott tovább a Vígszínházban egészen máig. Ennyire hűséges?

  VERA: Ez elsősorban alkati dolog, és nem is volt okom panaszra. Ha éppen nem voltam kiírva a próbatáblára, játszhattam más színházakban, vendégként. Jártunk előadóestekre is, István is, én is szeretünk verset mondani.

  - Mintha mégis kevesebb reflektorfény esett volna önökre egy ideig...

  VERA: Legfeljebb nem volt annyira látványos, amit csináltunk. És legalább felfedeztem az otthonomat, amit évekig elhanyagoltam. A második férjemmel, Czapp György grafikussal (az első férj Esztergályos Károly rendező - a szerk.) kiköltöztünk a kertvárosba, és felépítettük a házunkat. Remek ember, tiszta, jó lelkű, élmény vele kézen fogva élni. Főzni is megtanultam, és főleg rengeteget olvastam. Márait, Hamvas Bélát...

  - Most éppen milyen könyv hever az éjjeliszekrényén?

  VERA: Molnár Ferenc. Már csak azért is, mert a Pesti Színházban pont a Monoklit játsszuk. Azért szeretem ezt a hivatást, mert fejlődhetek általa. Előadásról előadásra tanulok valamit, és mindig kapok valamit a szerepeimtől és a közönségtől.

  - Istvánnal az ősszel találkoztam egy balatonfüredi rendezvényen. Úgy konferálták föl, mint Kárpáthy Zoltánt, ő felállt, és mintha egyenesen a filmből lépett volna ki. Ősz haján kívül semmi nem változott rajta. Hogy csinálja?

  ISTVÁN: Nem az én érdemem, szüleimtől örököltem a szerencsés géneket. Egy színésznek persze illik formában tartania magát. Sokáig rendszeresen lovagoltam, a legutóbbi időkig pedig minden reggel uszodába jártam. Mostanában kezdek ellustulni, különösen, mióta reggelenként nem kell már a fiamat, Domit iskolába vinnem. Tizenhárom éves, önálló fiatalember. De azokat a reggeleket nagyon szerettem. Mindent megbeszéltünk, mint férfi a férfival. A szerelmet is. Volt egy édes kislány, egyszer becsöngetett a barátnője hozzánk, és ott állt elbújva ő is. Én csak figyeltem a kedves jelenetet, és nagyon élveztem. A fiam született lovag, úgy táncol, mint egy isten, és gyakorlatilag folyton szerelmes.

  - Akárcsak az édesapja. Második házassága, Sajgál Erika színésznővel úgy tudom, a közös szavalóestjükön kezdődött...

  ISTVÁN: Ezt meg honnan tudja? Valóban így volt, és néhány évvel később megszületett Domi. Nem sokkal idősebb, mint négy unokám közül a legnagyobb.

  - Bátor ember, hatvanhoz közel még gyermeket vállalt...

  ISTVÁN: Tudja, én százhúsz évre tervezek. Derűlátásomat még édesanyámtól tanultam. Négyünket nevelt egyedül, de egy zokszót nem hallottunk tőle soha. Csodálatos asszony volt!

  VERA: Mindketten szép, harmonikus családban nőttünk fel. Engem édesapám a színi pályára szánt, úgyhogy kicsi koromtól bíztatott, lelkesen cipelt a színházba, nevelgette a lelkem. Mi más kell egy gyereknek, hogy szárnyra kapjon?

  - Repültek is mindketten! És még most is. Vera innen egyenesen a Vígbe tart, kezdődik a Tévedések vígjátéka. István pedig, ha éppen nincs is a színpadon, úgy tudom, tele van tervekkel. Van még valami, ami hiányzik a boldogságukhoz?

  VERA: Már így is többet kaptunk ettől a pályától, mint amiről valaha is álmodni mertünk. Akad, akinek a tizede sem jut. Úgyhogy bármi jön ezután, az már mind-mind ajándék. Egyetértesz István?

Koronczay Lilla


Megjelent: Nők Lapja 2012. December 19.
  VERA: Bizony. Egyszer Bulla Elmával játszottunk együtt. Kijött a jelenete után a színpadról, és dúlt-fúlt, hogy elege van már ebből az egészből. Én meg odamentem hozzá, hogy "de hát Elmuska, én meg annyira örülök, hogy ezt játsszuk!" Egy-két nap elteltével behívatott az öltözőjébe, és szinte megkövetett, hogy nem úgy gondolta, de annyi minden összejött... Nem hittem a fülemnek: egy ilyen hatalmas művész mentegetőzik nekem! Ilyen emberek voltak. Szerények. Alázatosak.

  - Önök vissza tudják most adni a fiataloknak, amit kaptak?

  VERA: Én a példa erejében hiszek. Abban, hogy a fegyelmezett, becsületes munkának hatása van. Sajnos lehetőséget, pénzt nem adhatok. Nekünk megadatott a lehetőség, és nem győzök hálás lenni érte a sorsnak. A legszebb, hogy ezeket az ötven évvel ezelőtti filmeket még ma is szinte minden hónapban levetíti a televízió, és nemzedékeknek válik meghatározó élményévé.

  - Melyek a legemlékezetesebb élmények a forgatásokról?