Harmóniában a teremtéssel

Őzikeszemű Vicuskaként ismerte és szerette meg majd negyven évvel ezelőtt az ország. 2008 óta a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, idén március 15-e alkalmából az Érdemes Művész díjat vehette át. Rajongói által készített csodálatos honlapján annyi szerepet találunk, amennyi több életre elegendő. Hisz a csodákban, ezért évről évre meg is történik vele.

Tudsz róla, hogy téged mindenki szeret? Vajon mi lehet ennek az oka, tudatosan ügyelsz a tulajdonságaidra, vagy ez a típus vagy, így születtél?

- Olyan nincs, hogy valakit mindenki szeret. Ez olyan szubjektív dolog. És nem erőltethető. Próbálok figyelni másokra, ennyi. Annyi tudatosság van ebben, hogy borzasztó fontosnak tartom, hogy a másik ember jól érezze magát.

8 filmfőszereppel a hátad mögött diplomáztál, nem szült ez irigységet az osztálytársaid körében?

- De érdekes, én soha nem számoltam össze, csak arra emlékszem, hogy mindig nagyon sokat dolgoztam. Irigységet nem mutatott senki, de gondolom, az nekem sem esne olyan jól, hogy ott van mellettem néhány ember, együtt indulunk, egyenlő eséllyel, és az egyik egyszer csak katapultál, nekem meg még ez nem adatik meg. De tényleg nem

éreztem soha senkitől ilyesmit. Olyan osztálytársaim voltak, akik ma is az ország legnagyobb színészei, rengeteget kaptak az élettől, ugyanúgy, ahogy én. Én kislányokat, naivákat játszottam jórészt. Más karakterek voltak a többiek, vagy aki hasonló volt - például Várhegyi Teri - kiválóan énekelt, táncolt, évekig az operett színházban volt, imádták. Egy zenés tévéjátékban testvéreket játszottunk, semmi rivalizálás nem volt köztünk.

Boldog második házasságban élsz, ebből arra következtetek, voltál már kapcsolatilag mélyponton is. Létezik fájdalom nélküli szakítás?

- Az első házasságom idején nagyon fiatal voltam. Férjemet (Esztergályos Károly, filmrendező) 15 évesen ismertem meg, és 8 év után váltunk el. Neki is más felé alakult az élete. Csak szeretettel tudok róla beszélni, rengeteget kaptam tőle, azóta is többször dolgoztunk együtt, ma is jó barátok vagyunk. Kétségbeesésre nem volt időm, állandóan dolgoztam. Az Egri csillagokat akkor forgattuk, csak a felkészülés volt egy év.

Akkor még ez ilyen sok időt vett igénybe?

- Persze, jóval hosszabb időt, mint ma, de hát ez a film igényelte is az előkészületeket. Lovaglás, vívás, annak idején, a főiskolán, még jelmezes mozgást is tanítottak.

Soha nem kellett várnod a feladatra, csak legfeljebb egy nagy szerep helyett öt kicsi jött. Okozott ez valaha csalódást?

- Nem maradt soha időm csalódáson törni a fejem, annyi dolgom volt a színházon kívül. Sőt, egyszer csak felfedeztem, hogy van magánéletem is. Rájöttem például, hogy jé, van egy otthonom, ezzel törődni kell, itt rengeteg a tennivaló. Addig ezeket a dolgokat évekig nem tudtam, mert nem is voltam otthon, soha nem csináltam. A színházon kívül aztán ott volt a szinkron, a rádió, a televízió, akkor még elképesztő mennyiségű tévéjáték készült, másik színház, vendégjátékok. Tehát olyan nem volt, hogy én otthon ültem volna a kezemet tördelve.

Vállaltál valaha, vagy vállalnál el rangon aluli feladatot, ami elsősorban azért fontos, hogy téged népszerűsítsen?

- A Barátok közt-ben benn voltam, ezt többen megkérdőjelezték, nem ilyen feladat-e. Sőt, volt olyan nő is, aki odajött hozzám, és azt mondta, ne haragudjak, de így a szemembe mondja, ez méltatlan hozzám. Amikor megkerestek, elmondták, hogy egy Alzheimer-kóros idős nőről van szó. Rögtön éreztem, meg tudom találni azt, amiért ez a szerep nekem fontos. Rengetegen élnek ezzel a betegséggel a világban. Ha ez valakinek erőt ad, már megérte. Becsülettel felkészültem, egy orvost is megkérdeztem erről a betegségről. Ő megengedte, hogy végignézzek egy vizsgálatot, megismerkedtem betegekkel. Igyekeztem a magam legjobb tudása szerint belemélyülni. Rájöttem arra a szomorú igazságra, hogy ez a néni, akit én játszom, úgy fölösleges a családjának, ahogy van. Ahogy sokan ma a környezetünkben. Ezt van, aki elfogadja, van, aki nem, és azt mondja: megideologizáltad? Ne hazudj magadnak! Látod, itt a válasz arra, amit az elején kérdeztél. Nem lehet mindenkinek megfelelni...

Amíg az ember él, történhetnek csodák. - nyilatkoztad egyszer. Hiszel a csodákban, a földön túli dolgokban?

- Ha csak azt veszem, hogy ez a szezon úgy indult, hogy nincs semmi új előadásom, csak a tavalyiak, ahhoz képest Mótel mamája vagyok a Hegedűs a háztetőn-ben, a Karinthy színpadon a Büszkeség és balítéletben játszom, a Főiskolán A mező című darabban, de Kecskeméten is szerepelek egy Ulickaja darabban, a nyáron pedig Szegeden játszom a Pygmalionban. Mi ez, ha nem csoda?

Attól nem félsz, hogy összecsapnak fejed fölött a hullámok, mondjuk, kiborulsz, mert túl sok lesz a feladat?

- Nem lehet, mert ha elkezdek félni, akkor biztos, hogy úgy lesz, ahogy mondtad.

Mit kell tenni ahhoz, hogy hinni tudjunk a csodákban?

- Te mondtad azt, hogy hinni.

Gyerekként hitted, hogy egyszer te is ott fogsz állni a színpadon?

- Amikor megnéztem egy filmet, egy színházi előadást, úgy éreztem, csodálatos dolog lehet élményt adni a többi embernek. Abban az időben fantasztikus színészideálok voltak. A francia filmektől az orosz filmeken át - gyönyörű szép emberekkel, hősökkel. Jók meg rosszak csaptak össze, és mi valahogy ezen nőttünk fel. Rádiót is rengeteget hallgattunk, egy-egy hang, Mádi Szabó Gábor, Kőműves Sándor hangja a mai napig itt cseng a fülemben. Gyerekként ez mind elvarázsolt.

Észrevettél már jeleket, amik elgondolkodtattak, megérzéseket, amiket követned kellett?

- Az Ida regénye egy ilyen történet. Emlékszem, nyáron olvastam és fantasztikus élmény volt az egész regény. A következő év elején a televízió büféjében odaszól nekem a Félix Laci, hogy ő megrendezné ezt, és én lennék az Ida. Az Egri csillagokról már nem is beszélek. A regény gyerekkorom, fiatalságom egyik legcsodálatosabb olvasmányélménye. Ráadásul az Ifjúsági Magazinban több jelölt közül az olvasókkal szavaztatták meg, ki játssza a főszerepeket. Még amikor kimondták, akkor se hittem el, hogy Vicuskát én fogom alakítani.

Olyan előfordult, hogy megérezted, valamit nem szabad elvállalnod?

- Elég ritkán fordult elő, hogy nemet mondtam egy szerepre. Olyan volt, hogy az időmbe nem fért bele, ilyenkor eszembe jutott utólag, hogy nem is baj, az biztos, nem is az én szerepem volt. Az élet engem mindig nagyon jól irányított, sokkal jobban, mintha magam tettem volna.

Hiszel abban, hogy valaki irányít, Istenben hiszel?

- A Teremtésben hiszek. Van valami, ami nálam - nálunk, embereknél nagyobb erő. Nehéz ezt megfogalmazni, egyrészt mert annyira intimszféra, másrészt, mikor kimondom, mindent közhelynek érzek. Van, aki azt mondja Teremtő, Isten, Sors. Én elhittem azt, hogy ami az én dolgom, amit nekem kell eljátszani, ami az én feladatom, azt megcsinálhatom.

Volt, ami kimaradt?

- Visszanézve a munkáimat, ha nyolcad, vagy tizedennyit kapok, az is kitöltötte volna az életemet.

A Hallhatatlanok Társulatának örökös tagja lettél. Hiszel a halálon túli életben?

- Szepes Mária regénye a négy évszázadot átfogó reinkarnációs: A vörös oroszlán egykor nagy vihart kavart. Ebből a könyvből készül éppen most számomra egy monodráma. A reinkarnáció iránt - mely során a lélek életeken keresztül vándorol egyik testből a másikba - tele voltam és vagyok kíváncsisággal, hiszen erről sok mindent hallunk, és közben mégis csupa-csupa titok. Szepes Mária szerint "az élet örök".

Milyen érzés tudni, hogy te már hagytál valamit az utókorra, mit tanácsolsz azoknak, akik nincsenek reflektorfényben, tehát erre kevés az esélyük?

- Annyit tudok mondani mindenkinek, hogy szeresse azt, amit csinál. Keresse meg azt, ami hozzá legközelebb áll, művészi szinten bármit lehet csinálni. Mindenkinél ott van a sikerélmény lehetősége. A legnehezebb időkben is, tragédiák, szörnyű események, nehéz pillanatok közepette ez lehet az egyetlen kapaszkodó.

Rajongóid nekiálltak, és megszerkesztették neked a venczelvera.hu honlapot. Felkutatták a színházi, filmes szerepeidet, fotóidat, rólad szóló újságcikkeket, és gyönyörű köntösben mindenki számára hozzáférhetővé tették. Mit szóltál hozzá?

- Létezik ennél nagyobb ajándék?