Honnét lesz a tűz?

Mennyien játszottak azon az előadáson, akiket akkor láthattunk először a Vígszínházban! 66-ban vagy 67-ben lehetett, hogy Csiky Gergely A nagyratermett című darabjának zenés változatát bemutatták Az udvari kalap címmel. Afféle évad végi, nyár eleji revü volt, az újonnan a színházhoz került színészeknek talán egy kicsit olyan ismerkedési est. Apró királyt játszott Harkányi Endre, ha színpadon volt, mégis rá kellett figyelni: ezerféleképpen mozgott az arca. Gyönyörű, de nála kétszer is magasabb hitvese, Spányik Éva, Tomanek Nándor huszárkapitány, rengeteg tollal a csákóján, s ahányszor lépett, rémítő csörömpölést csapott kardjával, Halász Juditnak talán első ilyen fürtös frizurás, tűzrőlpattant leányszerepe volt Corina, Dőry Virág pedig egy rövidnadrágos kamasz szerepében csibészkedett, s ha királyné megjelent, máris mintha zsinóron húzták volna hozzá, hogy közvetlen közelből vethesse rá szerelmes pillantásait. Titokzatos trónkövetelőt játszott Kovács István, valami csodálatos, piros uniformisban, s az előadás vége felé színre lépett Venczel Vera, szerepe alig volt, inkább csak azért volt rá szükség, hogy a daliás trónkövetelő se maradjon pár nélkül. A főiskolának is az eleje táján járhatott, amivel feltűnt, hogy: no hát, milyen szép lány. Legvégül a színészek a nézőtér széksorai közt táncoltak ki, vidáman, nevetve, csak Venczel Vera maradt komoly.
Igazi, nagy színpadi feltűnése aztán Romain Weingarten A nyár című darabjában következett. Maga a darab semmiség, olvasva szinte szóra sem érdemes. Az előadástól, a színészektől függ, megéreztetik-e azt a tikkasztó meleget, a hirtelen feltámadó szelet, amitől lehűl az ember bőre, azt a sokféle illatot és szomjúságot, a különböző fényeket, valamit, ami összeszorítja a szívünket. A szöveg éppen csak jelzi, miről is van szó: "Van, ami látható, és van, ami nem. Másként nem is lehetne játszani." "Ha az ember egyedül van, akkor fél. Igen, fél. És még ha nem fél, akkor is - hogy is mondjam - túl közel van saját magához, olyan, mintha valaki nézné, mintha mindenki őt nézné." Venczel Vera kislányt játszott, aki még boldog-önfeledten masnit kötött a macskaként settenkedő titkok nyakába, de azon törte a fejét - kénytelen volt, már megpillantotta -, mi is lehet a szerelem, a felnőttség.
A Körszínházban, Milton Az elveszett Paradicsomának színpadi változatában magára eszmélő gyerekasszony. Az ébredő Éva csodálkozva, de naiv hittel is egyben, fedezi fel önmaga és a világ "működését". Weöres Sándor A holdbéli csónakosának határozott kis Pávaszem kisasszonya a kalandok végeztével elszontyolodva állapítja meg: "Ládd, én meg kisgyerek korom óta reméltem, hogy felszállok az égbe a holdbéli csónakos mellé. Éveken át reménykedtem, és most szétrepült minden reményem. Nem kívánhatod, hogy guruljak a boldogságtól. leendő istenasszonynak képzeltem magam, és most mi vagyok? Földön tapicskoló fehérnép."
Ilyen, világot kóstolgató, azzal álmait szembeszegező, szelíd, de meg nem törhető, hívő, tiszta lányalakokat szívesen osztottak Venczel Verára. A körvonalak megteltek bájos lényével, ott éltek ezek a fiatal emberek megvesztegethetetlenül becsületes pillantása mögött, ha amit mondott, az olyan szép volt is, hogy szinte már nem lehetett igaz, tudtuk, neki elhihetjük. Aztán jött egy egészen másfajta szerep, Szonya a Ványa bácsiból. Ebben a szerepben nem megismernie kellett ezt a földi világot - ellenkezőleg, azt kellett elhitetnie velünk, hogy már unos-untig ismeri. Belefáradva, beleszürkülve, nem attól válva bölccsé, hogy annyi mindent végigélt, hanem hogy annyi mindenről lemondott. Olyan türelemmel csinálta - sokat szenvedett asszonyok tudnak néha alázatukban is ilyen gyermeki ragyogást lopni a szemükbe.
Új külsővel jelenik meg a Harmincéves vagyok színpadán is. Talán attól tűnik másnak, hogy színházban alig láthattuk mai, utcai ruhás szerepben. Ez a darab arról szól, hogy mai fiatalok idézik közelmúltunkat, játsszák el híres, hírhedt vagy éppen névtelen emberek életének egy-egy epizódját. De Venczel Vera mintha nem lenne igazán ott játékos kedvű társai között. Ő Kotró Sándorné Mártéról, aki szívből küld egy nótát fiának, Kotró Lászlónak a frontra. Csak arra kéri a tisztelt szerkesztőséget, hogy ha lehet, vasárnap sugározzák, mert ő is szeretné meghallgatni, de hétköznaponként mindig munkában van. Braun Éva, aki élt huszonhét évet. Egészen egyszerűen mondja el mindezt, de éppen így érezhetjük, pontosan tudja, milyen lehet, ha már csak egy giccses dal köthet össze valakit a fiával, mit jelent huszonhét éves korban meghalni, és azt is, hogyan emlékezhet erre egy mai fiatal.
Pályája elején írták Venczel Veráról egy kritikában: "Olyan megragadó, hogy az ember önkéntelenül arra gondol, bárcsak megőrizné ezt a sugárzást, a tehetségnek ezt a szerénységét a rázuhant siker súlya alatt is." A szerénységgel azóta sincs semmi baj, de miután létrehozott, adott valamit, talán már nem jó, ha az ember annyira szerény. Nehezen tudnám elképzelni Venczel Veráról, hogy illetlenül viselkednék, vagy szándékosan megbántana valakit. Ha nevet, akkor is olyan, mint egy kislány, mint akinek attól függ a jókedve, hogy a környezete szereti-e. Pedig hát olyan illetlen szerepek vannak.
A Bernarda Alba háza Adéláját is - Venczel Vera játszotta a Vígszínházban - szeretik a nővérei. Hiszen kedves, szép, játékos, még most is megmutatja a csirkéknek az új ruháját. Nehezen akarják róla elhinni, hogy teljesen megváltozott, mint akit kicseréltek. A régi Adele sose árulkodott volna, nem vágná a nővérei szemébe, hogy fonnyadt már a testük, púposak, torzak, nem gorombáskodna Ponciával, nem gázolna át mindenkin, nem szállna szembe puszta kézzel az ütésre emelt bottal is - ha nem szeretett volna bele Pepe el Romanóba. Milyen ez a Pepe? "Kesergő volt, aranybarna?" Vagy a szél szerelmes? "Zöld, szeretlek, zöld, imádlak?" Nem tudni. A darabban csak annyit mondanak róla: "huszonöt éves, és a legjobb képű legény az egész környéken". A többit egyedül Adelától tudhatjuk meg, ő mutathatja fel, hiszen aki beleszeret valakibe, az ismeri csak igazán. A régi harmónia kívül-belül megbomlik, hogy aztán új harmónia alakuljon ki - itt ezt megakadályozza, hogy a szerelem eleve tragikus, leesik a hold, hideg van a kemény csillagok alatt, éles fényükkel átszúrják az éjszakát. De mégis felelősséget vállalt, magába vett még egy embert, többé nem lehet csakis egyedül Adela, virág van nála, piros virág, arcának, hangjának, mozdulatainak meg kell változnia. Hiszen egy személyben Pepe el Romano is ő.
Ha Bernarda Alba háza Adelájánál nem is teljesen, a minden jó, ha vége jó Diánája kezében szirmot bontott, kinyílt a piros virág. Érdekes ellentmondás, hogy éppen egy szilárdan szűz leány - mint Diána - tud olyan sokat, olyan bölcsen, annyi türelemmel a szerelemről. Venczel Vera szavaiban, mikor arról beszél, a rózsát letépni olcsón nem szabad, s az igazi érték nem a sok eskü, hanem egyetlen nyílt, hű fogadás, nincs szigorúság, derű van, szeretet és - amit régebben éppen hiányoltak játékából - humor.
1977-1979

(Egy-két percet késhetett, mégis elnézést kér, mikor megérkezik a Vígszínház mellett lévő presszóba: messze lakik, és gyakran megakadt a kocsija a reggeli forgalomban. Kissé megcsodálom azért, hogy kocsit vezet - még túlságosan él bennem annak a bájos kislánynak az emléke, akinek pályája kezdetén láthattuk a gyakori filmszerepekben, s nehezen képzelem el a volán mögött. most is törékeny termetű, kedves mosolyú, de nem csupán előzékeny válaszadó, hanem igen határozott is. Érződik, tudja, miért fontos számára a színészi pálya, és hogy ezt a tudást megszenvedte. megkap egy-egy hangsúlya, általam még nem látott arckifejezése, ahogy szinte előadja a véleményét, nem színészként, de egy olyan ember szavával, aki mélyen átérzi, ami t mond. Mire át kell mennie a színházba a délelőtti próbára, a mindenkinek feltett első kérdésemtől - hogyan választott pályát? - eljutunk odáig, hogy már nem érzem szükségét kérdéseknek, csak figyelem és hallgatom.)

- Apám szeretett volna színész lenni. Átvettem ezt a vágyát.

- Neki miért nem sikerült?

- Nagyon nehéz fiatalkora volt, aztán jött a háború, mikor meg vége lett, már családja volt, három gyereke, nem tudta volna az életét újrakezdeni. A színházszeretet, illetve a színészi hivatásnak a szeretete ma is megvan benne.

- Gyerekkorodban járttatok együtt színházba?

- Amennyit csak lehetett; gyakran vitt színházban, különösen ide, a Vígszínházba, ugyanis itt laktunk. Elég sok mindent láttam, a Cyranót Szabó Sándorral, Az öreg hölgy látogatását Sulyok Máriával. Gimnáziumba is ide jártam, a Kossuth Zsuzsába. Jó érzés volt ezen a környéken lakni, közel a színházhoz, de sok előadást megnéztünk a Madáchban is, az Irodalmi Színpadon is; mindenfelé jártunk tulajdonképpen.

- A gimnáziumban már tudtad, hogy színész akarsz lenni?

- Igen, készültem rá, de beszélni is féltem róla, ha meg arról volt szó, hogy szerepelni kell, iskolai rendezvényen például, nem jelentkeztem, megvártam, míg rám bíznak valamit. Heller Ági tanított akkoriban a Kossuth Zsuzsában, ő csinált önképzőkört is, ahol verseket mondtunk, elemeztünk, színdarabokat beszéltünk meg, elmentünk együtt az Egyetemi Színpad egy-egy előadására. Nagyon magas nívójú önképzőkör volt. Aztán színjátszó szakkör is alakult, segíteni olyan emberek jöttek, mint Iglódi István, Konrád Antal. Darabrészleteket tanultunk velük; harmadikos lehettem, mikor az Amerikai Elektra Hazeljét, Osztrovszkij Viharjában Katyerinát játszottam az iskolában.

- Mindebből valóban egyenesen következhetett, hogy a színművészetire jelentkezz.

- Egészen kicsi koromtól annyira vonzott ez a pálya, el sem tudtam volna képzelni, hogy mást csináljak, egyáltalán képes legyek valami másra. Szerettem a verseket, táncot, mindent, ami a színészettel kapcsolatos. Makay Margit foglalkozott velem, a családom ismerte, aztán én megkerestem. Nagyon hálás vagyok neki, azt a szeretetet, amit tőle kaptam, nem fogom elfelejteni soha.

- A szeretete volt számodra a legfontosabb?

- Igen. Hiszen jóformán gyerek voltam még, a nyolcadik osztály után, és hogy időt szakított rám egy olyan elfoglalt ember, arra a mai napig jóleső érzéssel gondolok vissza, hogy mennyi melegség áradt belőle.

- Mivel felvételiztél a főiskolára?

- Kerestem két monológot. Az egyik Solveigé: "Peer, ne űzz el innen, üzentél, és most végy magadhoz engem..." A másik pedig A szecsuáni jólélekből Sen Te monológja, mikor a gyerekét várja, ezt még egy iskolai ünnepségre Iglódi rendezte meg. A második, majd a harmadik vizsgán mindkettőt sikerült elmondanom, az elsőn verseket mondtam, az Akarsz-e játszani-t - ez nem volt szerencsés dolog, nagyon fiatal voltam hozzá - és Weörestől Az éjszaka csodáit. A főiskolához nagyon szép emlékeim fűződnek, a tanáraimmal és az osztályunkkal kapcsolatban is. Összesen heten végeztünk abban az osztályban. Úgy érzem, hogy a főiskolán mindenről, ami fontos lehetett számunkra, szó esett, sokszor évek múltán jutnak eszembe ott tanult dolgok, melyeket akkoriban még nem tudtam elhelyezni magamban.

- Mostanában mi az, ami gyakran eszedbe jut a főiskolai időkből?

- Előfordul, hogy az ember nem érzi magát eléggé felszabadultnak. Ilyenkor mindig felidézem, milyen volt, amikor a főiskolán lazítással kezdtük az órákat. Vagy hogy megtanultuk a Lenni vagy nem lenni monológot, de nem az eredeti szöveggel mondtuk, hanem mindenkinek meg kellett fogalmaznia a saját, egyéni élettapasztalata szerint. Nem az volt a fontos, hogy változtassunk rajta, hanem a személyesség, hogy egy olyan idős, tehát tizenkilenc éves ember őszintén át tudja érezni, a saját életéről tudjon a szövegen keresztül beszélni. Nagyon sokat segített ez a módszer abban, hogy rájöhessünk, hogyan lehet valamit átélni. persze, ez már annyira szakmai téma.

- Már mint főiskolás elkezdtél filmezni?

- Még előbb, gimnazista koromban. Először Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul című filmjében szerepeltem, aztán Máriássy Félix Karamboljában volt egy kis jelenetem. Egy-egy főiskolai vizsgafilmben is gyakran játszottam. Másodév végén már idekerültem a Vígszínházhoz. Jött a Kárpáthy Zoltán filmváltozata.

- Milyen érzés volt egyszerre híres emberré válni?

- Az nem úgy kezdődik, hogy híres lesz valaki, hanem hogy dolgozik. Az első tapsomat is elmulasztottam, mert legelőször A néma leventében játszottam itt, Carlottát, s akkor még szokás volt mindegyik felvonás végén kimenni és meghajolni, én meg az első felvonás alatt, mikor már nem volt dolgom, beöltöztem a második felvonásbeli ruhámba, így nem mehettem ki a többiekkel. Az ember csak azt tudja, itt vagyok és csinálom és dolgozom. Elsősorban arra figyel, amit csinál, nem pedig arra, hogy híres-e vagy sem.

- De hát a filmek mégis nagy népszerűséget hoztak.

- Hogy mondjam?... Az egész ország megismert. Abból kezdtem ezt észrevenni, hogy az utcán egy-egy arcon láttam, ismer, csak hirtelen nem tudja, honnan. Vagy megkérdezték, én vagyok-e az. vagy rám mosolyogtak. Eleinte zavarba jöttem, igyekeztem elbújni, aztán rájöttem, hogy vállalni kell magamat. Sok melegséget kaptam a legkülönbözőbb helyeken.

- Ebben a színházban megtaláltad, amit a színészi pályától vártál?

- 68 óta itt vagyok. Sok összehasonlítási alapom nincs, hogy máshol milyen lenne, bár rövid ideig dolgoztam vendégként a Tháliában. Itt vagyok, a választott hivatásomat gyakorlom, amit mindig szerettem volna csinálni. Hogy milyen eredménnyel, arról inkább mások tudnának beszélni, elmondani, mi a véleményük rólam. Meg az évek során sok minden változik. Az ember hol jól érzi magát, hol még jobban, hol kevésbé jól, néha túl sok a feszültség benne magában is. Alakulunk a szerepeinktől, és ahogy a társulatban nagyon sokféle-fajta, nagyon érzékeny ember találkozik, sokat tanulunk egymástól, csiszoljuk egymást az idők folyamán, felfedezünk egymásban dolgokat, nemcsak rosszat, a jót is. Szólunk, hogy ebben jó voltál, ezért meg ezért. Hiszen egymásra is vagyunk minden előadáson utalva.

- Voltak különösen emlékezetes szerepeid?

- A maga módján mindegyik emlékezetes, a kevésbé hálás feladatok legalább annyira szívügyeim, mint a nagy szerep. Minden feladat új légkör, más világ, sokféle közegbe belekerülhettem egy-egy szerep jóvoltából. Mindegyik tele van megfejteni való titkokkal, életekkel, sorsokkal.

- Hogyan lehet hozzáfogni ezeknek a titkoknak a megfejtéséhez?

- Elkezd érdekelni az az élet, az a világ, az a környezet, az az ember. Például egy olyan író, mint Dosztojevszkij, csodálatos dolgokat tud az emberről, emberekről. Soha nem lehetne megunni. És nekem is, hogyha sikerül megmutatni egy embert, talán tudok adni valamit a nézőknek.

- Egy színész, azt hiszem, három irányból közeledhet szerephez: saját magából, a világban látott jelenségekből vagy pedig az író művéből indul ki.

- Én mindig az író művéből indulok ki.

- Érezted-e már, hogy olyan ember nincs, mint amilyent el kell játszanod?

- Igen. Vagy nem értettem, mitől olyan, én helyében biztos másképpen csinálnám. Akkor addig olvasom újra és újra a darabot, amíg észre nem veszem benne, amit korábban nem vettem észre. Az életben nyilván megvannak azok az emberek is valahol, csak én nem találkoztam velük, de nekem kell közelednem, nekem kell felfedeznem azt a fajta életet, a fantázián segíthet például ebben. Nem tudom, világosan fejezem-e ki magam, nem öntömjénező-e, amit mondok?

- Ó, dehogy! Inkább mintha a körülményeiddel lennél elégedett.

- Dolgozom, csodálatos érzés, hogy hívnak dolgozni. És ameddig az ember van, mindig hívhatják, ha ez változó is. A csendesebb időszakok nem túlságosan kellemesek, túl kell lenni rajtuk, már igen. De azt az időszakot is fel lehet jól használni, mindenki saját maga dönti el, hogyan használja fel, és ha majd újra dolgozik, kiderül, vajon jól-e. Az ember állandóan változik, de hogy pozitív vagy negatív irányban-e, az tőle függ, a választásaitól.

- Mi igazolja, hogy jól választott?

- Maga a választás. Ő azt tükrözi, amikor megjelenik a színpadon. Az a fél méter, amivel akkor magasabban áll, iszonyúan felnagyítja, amit ő jelent. Nem is csak saját magát jelenti, valakiket képvisel. Nem így gondolod? Nem ez érdekel? A színpadon vállalnom kell, amit jelentek, nem szaladhatok ki, és nem is küldhetek oda mást magam helyett.

- Nem véletlen, hogy egy-egy színészt "szeretünk", vagy "ki nem állhatunk", pedig nem is ismerjük.

- Igen, mert ilyen vagy olyan. Meg lehet figyelni, hogyan lesz egyre értékesebb, vagy ellenkezőleg, hogyan kopik el valaki. Mint A nyár című darabban, hogy egyszer értjük " az állatok nyelvét", tehát ami a közvetlenül érzékelhető dolgokon túl van, egyszer elfelejtjük megérteni, aztán újra megértjük, újra elfelejtjük. És van, aki örökre elfelejti.

- Azért ti, a közös munka során, ahogy mondtad is, figyelmeztethetitek egymást.

- Rögtön! Ha valamit nem jól csinálok: meg vagy te őrülve?! Egyszerre húszan szólnak: mit csinálsz? Hát meg vagy őrülve?! És muszáj, mert másnak arra kell válaszolnia, amit én mondok, és kell, hogy legyen köztünk összhang, létrejöjjön valamilyen szeretet.



1979. január 26.
Megjelent: Nádudvari Anna: Honnét lesz a tűz? című kötetében