Igazságtalannak tartanám az elégedetlenkedést

- A Jászai-díjat 1975-ben kapta. Azóta eltelt 20 év. Nem tűnt el a színjátszásból, csak a filmből.

- Nem gondolkozom ezen. Örülök mások sikereinek. Őszintén.

- Nem is él önben nosztalgia?

- Borzasztó öröm van bennem, hogy megérhettem. Hogy az élet ilyen kegyes volt hozzám. Változik az ember, a kora is, a férfi-női szerepek aránya is meghatározó. Aminek meg kell találnia, ma is megtalál.

- De ehhez a hivatáshoz hozzátartozik a fény, az árnyék, az interjú, a faggatózás, hogy az emberek beszélnek önökről. Ráadásul a nőkkel kevésbé kegyes a színészi pálya.

- Van erre ilyen példa, meg olyan is. Van, aki bizonyos kora után lassan átesik a szerepkörváltáson, van aki egy pillanat alatt, akár belső-külső változásánál fogva. Nincs két egyforma út. Itt nincs állandóság. Millió példa van rá az életben, hogy utolsókból elsők, elsőkből utolsók lesznek. Nincsenek foglalt státusok. Lehet persze, hogy valakinek egyenes ívű élet jut, másnak nem. Van mit csinálnom, van mit tanulnom. Egész életünket áttanuljuk. Maga a világ is változik, folyton új helyzetek adódnak. Csak a mi életünkben mennyi minden történt, és amiről azt hittük, csak film, most itt van, valóságként. És akkor most mit csinál az ember?

- És mit csinál az ember?

- Föl van adva a lecke. Mindenki a saját karakterének, temperamentumának, tapasztalatainak, élményeinek megfelelően próbál életben maradni az új helyzetekben.

- A közönségen érezni a változást, a feszültséget, a keserűséget?

- Még fáradtabban jönnek, mint régen, egyre inkább kikapcsolódni akarnak, tartanak a deprimáló dolgoktól. A zenés darabok inkább mennek, a próza nehezebben. Ugyanakkor az Angyali üdvözlet telt házzal megy, úgy látszik, van rá igény mégis.

- Azért a színházaknak kialakul a közönségük. Egy bizonyos réteg megy a Merlinbe, tudja, mit várhat. A Vígszínház közönsége ennél jóval szórtabb, a repertoár mindenevő.

- Mi is most tanuljuk, hogy új helyzetben, kevesebb pénzzel hogyan lehet megtölteni a színházat, a nagy színházat. Társulatok semmisülnek meg, tehetséges művészek mozdulnak arrébb, keresik az utat.

- De ön nem mozdult, itt van a Vígszínházban főiskolás kora óta.

- Ha itt nem dolgoztam éppen, vendég voltam máshol. Mindig azzal foglalkoztam, ami adódott. Lehet, hogy kényelemből? Vagy alkati dolog ez? Egy csomó jó társulat volt, de nem érzem, hogy máshol lenne rám szükség.

- Sok kollégája mondja, mondta különösen a régebbi, merevebb színházi struktúrában, hogy szeretne más színházbeliekkel együtt játszani.

- Annyi emberrel találkoztam a tévében, szinkronban, rádióban, filmben. Sokszor más színházbeliekkel több időt töltöttem, mint saját kollégáimmal. Néha évekig nem játszottam együtt valakivel a társulatból. Nem hiányzott a kalandozás máshová. Folyton új közegben voltam, más és más rendezőkkel, új kollégákkal.

- Ez a pálya burkot von az ember köré.

- Mindenképpen. Belebújhatunk életekbe. Pártos Géza osztályfőnököm mondta mindig: "Maguk nagyon szerencsés emberek, két órára megoldhatják az életüket".

- De ez csalóka, mert néha az a szerepbeli élet kevesebb, mint a sajátja.

- Talán éppen ezért. Jó utána felbukkanni. Örülni a saját sorsunknak.

- Irigylem a derűjét.

- Kemény munka áll a könnyedség mögött.

- Lehet, hogy a színpadon repül, de itt, civilként is békés nyugalommal beszél mindenről. Például arról is, hogy milyen a korral, a múló idővel szembenézni. Az idén volt 50 éves.

- Még nem tudom. Úgy érzem, hogy mindenkinek megoldandó dolgok ezek. Ha az élet megadta, hogy ennyit vagy többet megéljünk, annak megvannak a mag állomásai, amelyeket senki nem kerülhet ki. Lehet könnyű, lehet borzalmas. Nem tudom még.

- Most úgy gondol rá, mint távoli időre. Amikor húszévesek voltunk, az ötvenévesekre öregekként tekintettünk. Most megint nem a saját korára gondol, hanem arra, milyen lesz 20 év múlva. De milyen most? Milyen az 50 év?

- Dolgozom. Nyilván van már, ami nehezebben megy. Csökken a teherbíró-képesség. Nem érzem, de azért csak elhasználódik az ember. Lehet, hogy a szervezet majd követeli a magáét.

- És a lélek?

- A léleknek fel kell dolgoznia ezt. Lehet, hogy egyszercsak a szervezet fellázad, azt mondja, nem. Kérdés, meghalljuk-e majd. Sok rémisztgetés folyik ezzel kapcsolatban, ehhez képest nem olyan szörnyű. Nem annyira rémületes ez, szép is. Ha az ember nem hagy magára ijeszteni.

- A fenébe is, azért csak jobb volt húszévesen.

- Cserélne?

- Talán nem, mert bölcsebb vagyok, és ezt élvezem, de azért megállítanám az időt.

- Ez az, ami nem a mi kezünkben van. De előttünk is, utánunk is mindenki ezzel küzd, ha egyáltalán megéli. A kondíciónk minden esetre nagyon lestrapált, agyonhajtott. Nem a nyugalom, nem a végtelen illúzióját hozza az élet, hanem hogy semmire nincs idő. Iszonyú görcs az egész, túl nagy a hajtás, a lüktetés.

- Azt, hogy ennyit dolgozik, úgy éli meg, hogy hajszolt?

- Az egész pálya ilyen. Minden végletes. Nincs éjjel, nappal, nincs nyár, szabad este, hétvége, szabadság. Amennyire az embernek a saját kezében van a sorsa, annyira vigyáznia kell magára.

- Ha önt hallom, annyira idillinek tűnik minden, ez a pálya is, ugyanakkor tudom, hogy nagyon nem az.

- Hálátlanság lenne tőlem, ha keserű lennék. Másnak egész életében nem jut ennyi szép. Sok visszajelzést, szeretetet kapok. Egyik nap ültem egy étteremben, egyszercsak a pincér hozott egy kávét: a főnök úr ajándéka, mert ön a kedvenc színésznője.

- A főnök úr vajon a filmekből emlékezett önre, vagy felmászott a Házi Színpadra, megnézni Esterházy Búcsúszimfóniájában?

- Nem valószínű. De nem lehetek hálátlan, hisz akkor megadta nekem az élet a sikert. Ok nélkül ne panaszkodjunk. Viszonyítani lehet lefelé is, fölfelé is. Lehetne 50 címlap és rengeteg főszerep. Annak is megvannak az örömei és a nehézségei, mint minden helyzetnek. Igazságtalannak tartanám az elégedetlenkedést. Szerződésem van, míg tehetségek lógnak a levegőben. Persze, hogy az az ideális, ha minden jobb lenne. Jobb lenne, ha a világ nem a fegyverekről szólna. Mégis kíméletlenül pusztítjuk egymást.

- Én csak arra voltam kíváncsi, hogyan dolgozza föl valaki azt, ha a fény után egyszercsak elejtik, mint a forró krumplit.

- Nem egyszerű, de erre való az élet. Amit kaptunk, a sorsunkat, vállaljuk. Azt tudom mondani, hogy nem cserélnék. Lehetnék például magas, szőke és kékszemű, de valamiért ilyen vagyok: nem magas, nem szőke és kékszemű. Ekkora és ilyen vagyok, ezzel kell megpróbálnom élni. Ezt már ismerem, vagyis próbálom megismerni. Nincs recept arra, hogy ki melyik életszakaszban hogy tud létezni. Vannak jó minták is.

- Ugyanakkor teljesen kiszolgáltatott az ember ezen a pályán: kiszolgáltatott lehetett politikailag, mellőzött lehetett, mert visszaadott szerepet, mert nem önre osztották, nem bújt ágyba egy szerepért, nem volt magas és szőke, senkihez nem megy oda, hogy itt vagyok, én akarom játszani ezt meg azt. Várja, hogy fölhívják, várja, hogy önre ossza a rendező, hogy szerződtesse az igazgató. Az tényleg önön múlik, hogy ezt hogyan fogadja el, hogyan reagál, de a lehetőségek nem. Kezelni tudja, de irányítani nem.

- Tőlünk is függ, hogy rövid jelenlétünk alatt ebben a világban mire vagyunk képesek.

Mikes Éva
Megjelent: Film Színház Muzsika 1996. december