Jó a szemébe nézni

Venczel Vera kivételes színésznő. Az egyik legfinomabb lény ma a magyar színpadon. Nem csoda, fiatalon, csiszolatlanul és ígéretesen került érzékeny környezetbe. Ruttkai Éva érintése, Latinovits Zoltán tekintete, Sulyok Mária ereje, Bulla Elma méltósága, Tomanek Nándor szigorú tökélye, Páger Antal pontossága, Várkonyi Zoltán szeretete és bizalma nevelte természetes módon, észrevétlen nagy színésznővé. Mellettük nem lehetett rossznak lenni. Megszállott filmrendezők és zseniális színészek avatták naiv, loknis tündérré is, akinek szemei képesek voltak birtokba venni az egész filmvásznat és az összes férfiszívet. Gyönyörű volt, kedves és ártatlan, akár egy játék baba. Ám Venczel idővel túllépett a tiszta tekintetű lányságon, és immár segítség nélkül érett határozott, szikár nővé, ráncai alatt is mindvégig megőrizve hamvas finomságát. Ez benne a legmegkapóbb, ahogy a lelke tizenhat maradt. Mert Venczel nem az a múlton nosztalgiázó és főképp nem siránkozó színésznő, aki régi sikereivel a zsebében csöndesen haldoklik a mai színpadon, elátkozva mindent és mindenkit, aki a szép időket nem tiszteli.

Legyen szigorú, szenvtelen Bíró Mayenburg vérfagyasztó dokumentumdrámájában, a homoszexuális sorozatgyilkosról, a hírhedt "hannoveri mészárosról" szóló Haarmannban, legyen magát kinevettető Sophie Bonnick a Kitty Flinnben vagy mozdulatlan, rezzenéstelen arcú narrátor A kaukázusi krétakörben, játsszon bár el némán egy egész századot - nem találunk rést színészi vértezetén. Ez az apró, filigrán színésznő betölti és körülöleli a Vígszínház hatalmas színpadát. Jó a szemébe nézni.
1966-ban, másodéves színinövendékként lépett a nagy múltú deszkákra, és azóta le se jött onnan. Várkonyi Zoltán egyszerre kényeztette színházi szerződéssel és filmszerepekkel. Ő Szentirmay Katinka a Kárpáthy Zoltánban, majd alig két évvel később Cecey Éva az Egri csillagokban. A kettő között leforgatja Keleti Mártonnal a bájosan szatirikus Tanulmány a nőkrőlt, melyben egy ellenállhatatlan jogászt alakít, akibe mindhárom válni kívánó ügyfele férje beleszeret. Ennek egyenes következményeként az elégedetlenkedő asszonyok hirtelenjében újra boldog és önzetlen feleségekké lesznek, a szépséges ügyvédnőt pedig a kaján férfiakból álló fegyelmi bizottság egy évre felfüggeszti hivatása gyakorlása alól. Múlhatatlan filmélmény. Pajkos játékossággal nevetteti ki mindkét nemet. A feleségeket játszó Ruttkai Éva, Kiss Manyi és Polónyi Gyöngyi természetesen elképesztő humorral elevenítették meg a hálás karaktereket, miközben Venczelnek igazán nehéz feladat jutott. Szépnek és kedvesnek kellett lennie, semmi többnek, ám neki volt humora magához, kegyetlen és szempilla-rebegtetős. Egyetlen pillanatát sem lehetett komolyan venni, de valóban minden pillanatban bele kellett szeretni - ettől olyan feledhetetlen a könnyű kis történet.
1969-ben Fábri Zoltán irigyli el az üdvöskét, és ráosztja az Isten hozta, őrnagy úr! Ágikáját, majd újabb két évvel később Zsurzs Éva választja ki Rozáli szerepére A fekete városba. A gyászruhába kényszerített, nyiladozó, szerelmes szépség az egész ország kedvence lesz. Ha Venczel Vera ezután bármilyen okból búcsút int a pályának, akkor is kitörölhetetlen nyomot hagy maga után. Persze ez fel sem merül, ellenkezőleg, már elemistaként színésznő akar lenni. Még gimnáziumba jár, mikor egy barátja révén bekerül Máriássy Félix Karambol című filmjébe. Egy napja van, gyári munkáslányt alakít. A középiskola után azonnal felveszik a színművészetire. Nincs családi botrány, mindenki támogatja. Elárasztják a feladatok: rádiózik, szinkronizál, majd minden este színpadon van, forgat. Várkonyi mély vízbe dobja. Venczel a mester legfontosabb színésznői közé tartozik. Mindent megkap, amit el kell játszania - főként Várkonyi haláláig. Később, a Horvai István rendezte Platonovban Grekováját kritikusdíjjal jutalmazzák. 2003-ban, csaknem négy évtizednyi hűség után társulata neki szavazza meg a Ruttkai-gyűrűt.
Most sekélyebb a víz, mint a kezdetek kezdetén, de a jó színésznő arról ismerszik meg, hogy ebben is kiválóan tud úszni. A feladat pedig ma is feladat. Még ha az csak egy firenzei özvegyasszony is a Minden jó, ha jó a végében.

Kővári Orsolya