A Keletázsiai Múzeumban

Mitől olyan kifejező Venczel Vera tekintete a Ramajána hősnőjének, Szitának szerepében? Honnan ujjainak artisztikus mozgása? Hol tanulta meg a hindu asszonyok sajátos fejtartását? Hol a puha, nesztelen lépteket?
A Keletázsiai Múzeum termei felelnek rá, itt töltötte délutánjait a felkészülés idején Venczel Vera. Most is gyakran visszajár. Barátként köszöntik őt a Keletázsiai Múzeum vezetői, őrei, de mintha Siva istennő is ismerősként tekintene rá elefántcsont szemével.

- Egyszer, a balatonfüredi sétányon találkoztam Rabindranath Tagore mellszobrával - meséli. - Megkapott arckifejezésének derűs nyugalma. Azóta vágytam megismerkedni a keletázsiai művészettel. A Ramajána próbáinak kezdetén látogattam el ide először. Mikor megpillantottam a képeken, szobrokon a hinduk bámulatos testkultúráját, megdermedtem. - Hogyan fogom én elsajátítani a premierig ezeket a plasztikus mozdulatokat? Most már, hogy játsszuk az eposzt, egy kicsit megnyugodtam, s ma már barátomnak tekintem ezt a távoli világot.

- Egy könyvben sokat olvastam arról - folytatja - hogyan telik el egy hindu színész egyetlen napja: reggel étkezés, fürdés, masszírozás, majd - mert az elmélyedés szükséges az esti játékhoz - a színész köteles a Ramajánát olvasni. Ez az ő breviáriumuk. Este, előadás előtt pedig órákig készítik bonyolult maszkjaikat.

- Itt a múzeumban minden vonal, forma azt bizonyítja, milyen hallatlanul fontos helyet foglal el ebben a testmozgásra alapozott kultúrában a kezek játéka. Ötszáznégy kézmozdulatot tartanak számon, s az, hogy közel tartják-e kezüket a testükhöz, vagy távol, mást és mást jelent. Az ujjak helyzete, a kezek hajlása, csupa titkos jelzés. Ha az asszony derékmagasságba emeli fel a kezét, az azt jelenti: terhes. Az egymásra fektetett két kéz egyaránt jelez barátságot és szerelmet, hiszen úgy tartják, ez a két érzés ugyanabból a forrásból ered. A színészek rendkívül sok figyelmet fordítanak szemgyakorlatokra, mindig képesek tekintetüket akaratuk szerint változtatni. Lelkiállapotukat szemükkel, testükkel fejezik ki. A nők járása is szertartásos.
Mutatja:

- Először a sarokra kell lépni, aztán a talpon át a lábujjhegyre gördülni. A hinduk képesek a nyakukat is szinte teljesen függetleníteni és - ami számomra legérdekesebb, a hallatlan sok testgyakorlattal akaratuk igája alá szorítják az akarattól független izmok mozgását. Ezzel a képességgel a testmozgás kifejező kézsége ugrásszerűen emelkedik.

- Elmélyülten csodálom a bámulatos színvilágot, az ékszereket, a ruhák gazdagságát. Érdekes, a nő mindig egy féllépéssel a férfi mögött halad, a férfi szív-oldalán.

Filmen is látta a Ramajánát, elmondja, hogy kisfiúk játszották a szerepeket és Szitát is. Mindez egzotikusan hatott, de valami gyermeki gyengédség áradt a filmből, s ezt fel tudta használni az alakításában.

- Jean-Louis Barrault úgy véli, hogy a színjátszás alapja egy bizonyos szorongás, félelem. Félelem az űrtől, a múló időtől, a múló élettől. Ezért színész és néző, hogy ezt az űrt ne érzékelje, beleveti magát a mesébe, színjátékba.

- De én nem hiszem azt - folytatja -, hogy a művészet alapja a szorongás lenne. Ezt a múzeumot azért szeretem, mert megteremthetem benne azt a sűrű lelkiállapotot, mely önmagammal szembesít. Ezek a szobrok itt, békét, csendet teremtenek bennem. És optimizmust. Mert ennek e művészetnek nem a félelem, de az élet nagy szerelme az alapja. Nézem a figurákat: mindegyik arcán derű, türelem. Talán azért, mert e szobrok modelljei hittek a lélekvándorlásban, hogy fűben, fában, állatban újjászülethetnek - reinkarnálódhatnak.

Hozzáteszi:
- De szép is volna!


Megjelent: Film Színház Muzsika évkönyv 1972.