Venczel Vera szereti a sportot

Az Egri csillagokban kellett lóra szállnom

Valószínűtlenül törékeny, csodálkozó, jóakaratú gyermekszemével a most feltűnt román tornászcsillagra, a 13 esztendős Nadia Comenacira emlékeztet. S Venczel Vera is vele hozakodik elő, amikor sportról faggatom. Ez a tornász gyereklány valóban lenyűgözött mindenkit, s a művésznőt is a képernyő elé szögezte.

- Elsősorban azok a sportok érdekelnek, amelyeken átérződik a művészet sugallata, magával ragad az egyén kisugárzása. Ilyen a torna, a műkorcsolyázás. Mindig érdeklődéssel figyelem azokat a filmeket, vagy tévé-riportokat, amelyek bepillantást engednek a készülődés titkaiba, az állandó kemény és nehéz edzésekbe, legyen az balett vagy torna.

Venczel Vera iskolásként szerette a tornát, az úszást, a labdázást, de nem tűnt ki a többiek közül. A mozgás azonban éltető eleme volt és maradt. A főiskolás évek pedig rengeteg ilyen feladatot hoztak: torna, mozgás, tánc. A film pedig egy olyan súlyos kívánalmat, mint a lovaglás.

- Az Egri csillagokban kellett lóra szállnom. Nem tagadom: féltem. Talán a ló is megérezte, mert ledobott. Azt mondták, ott, nyomban vissza kell ülnöm, mert különben soha többé nem merek lóra szállni.

Pesti ember számára azonban nagyon is végesek az ilyen lovas-száguldás lehetőségei. A szerepek, a szerepekre való készülődés is behatárolja a mozgás módjait. Venczel Vera, ha nehezen is, de talál rá időt, hiszen mint mondta, a mozgás hozzá tartozik az élethez, a kondíció fenntartásához, amelyre egy színésznőnek minden szerepében szüksége van. Számba vesszük a kínálkozó lehetőségeket, s szomorúan állapítjuk meg: az uszodák bizony zsúfoltak, s Berczik Sára Kapás utcai órái nem mindig esnek egybe Venczel Vera szabad, testedzésre, tornára szánható egy-egy órájával. De nem mulasztja el, hogy hálásan ne emlékezzék meg Berczik Sáráról, aki hihetetlenül sokat segített neki a Ramajana előadásához.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a színésznőt gyakran állítja a szerep olyan feladatok elé, amelyek sportolást, testedzést igényelnek. Ilyen igényű feladat volt a Vígszínházban "Harminc éves vagyok" című produkciója is.

Szerepek, feladatok, a zsúfolt, munkával, rohanással teli élet állomásai, amelyből jó olykor fellélegezni, egy kis levegőt szívni.

Annyit beszéltünk a városi levegő szennyezettségéről, az urbanizációs ártalmakról, hogy azt hiszem a rendszeres séta, a levegőzés is a kondicionáláshoz tartozik.
Kocogó korunkban ez így igaz... A szellemi erőfeszítéseket, a színész - éppen a munka követelte tempó miatt - rendszertelen életét kompenzálni kell. A kikapcsolódás is értékesen térül.

Miközben a kávémat kavargatom Venczel Vera öltözőjében, újra és újra odatolakszik a bátor, félelmet nem ismerő, libegő kis tornászcsoda alakja, akivel valószínű a montreali olimpián találkozunk legközelebb.

Venczel Vera a nagy események figyelője, nem vonhatja ki magát az érdeklődők sorából, de mindig a tehetségnek drukkol, a művészi élményt nyújtó teljesítménynek.

Valahol azt kutatom ebben a beszélgetésben mi is a közös egy sportoló és egy színész életében? A teljesítményre való törekvés? Az egyén önmegvalósítása? S hogy mindez a nyilvánosság előtt történik? Venczel Verát a tornásznő teljesítményében annak biztonsága, gátlástalan bátorsága fegyverezte le. Mondhatni lámpaláz nélküli mozgása.

- Lámpalázas?

- Természetesen...

- Miért természetes ez?

- Mert a feszültség kell. S a lámpaláz az évek múlásával egyre nő.

Valóban, az első verseny még felelősségmentes lámpalázát ne lehet a későbbi évekéhez hasonlítani, amikor már van mit veszíteni. E ponton véltem felfedezni művészet és sport nem távoli rokonságát, hanem családi együvétartozását.

Elbúcsúzunk, s akit hátrahagyok, már nem az Egri csillagok lóra szálló Vicája, nem is a Ramajana kimért, szögletes hindu szereplője, hanem Katajev Tányája.

1975.