Venczel Vera megmaradt Vicuskának

2005-05-14
Ugyanaz a kedves mosoly, szempár fogadja a kérdezőt, mint amilyet 1968-ban láttunk.

Ne áltassuk magunkat. Nagy tömegeknek nincs módjuk színházba járni, élni a színművészet országos kínálatával, vagy kicsemegézni a közelmúlt magyar filmkínálatát. Így nem csoda, ha Venczel Vera színművésznő ma is egy ország Vicuskája az Egri csillagok című filmből, és elképzelhetetlen, hogy ne legyen sima, fiatal, üde arca, huncut mosolya. A Kisalföldben nemrég megjelent fotójára így aztán számosan rácsodálkoztak: jé, a Venczel Vera is öregszik.
De a 2005-ös arcról ugyanaz a kedves mosoly, érdeklődő, szép szempár fogadja a kérdezőt, mint amilyet 1968-ban rögzített a filmszalag. A Bartók Béla művelődési központ öltözőjében győri bemutatójára készülvén éppen a tükör előtt találtuk. Adódott a kérdés: sosem próbált védekezni? Nem próbálta késsel, krémmel, vasalással megállítani az időt?

- Nem. Mindenkinek a magánügye, hogy mitől érzi magabiztosnak magát a világban. Ha pánikot okoznak a ráncok, ha az önbizalmat rombolják le, ha sima bőr szükséges ahhoz, hogy nap mint nap szembenézhessen valaki a tükörrel, önmagával, akkor megértem, ha ezért fájdalmas megoldásokhoz fordul. Nem tudni, kinek mi okoz pánikot. Ebbe nem lehet beleszólni, mint ahogy abba sem, hogy tart-e kutyát, cicát, vagy más olyan dolgot tesz, ami megnyugtatja és segíti a világban. Azt persze már nehezebben értem, hogy tizenévesek miért mennek kés alá, meg kellene fejteni, mi motiválja őket.

- Ebből mintha az következne, hogy Venczel Vera szó szerint jól érzi magát a bőrében.

- Bizony, ha belegondolok, sok családhoz vagy magányos emberhez képest szerencsés vagyok. Azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Ez önmagában ajándék. Vannak persze gondjaim is, kinek nincsenek? De valóban igyekszem a jót keresni a sorsomban és nem panaszkodom. Ami Vicuskát illeti, szerencsére folyamatosan előveszik a filmet, kötelező olvasmány a regény az iskolákban, így újabb és újabb generációk ismerik meg.

- Egy ennyire emblematikus szerep másoknak skatulyát eredményezett. Hogyan sikerült kibújni ebből a bájos, ártatlan ifjú lányból, és eljátszani például a "szenteskedően közönségesnek" titulált figurát a Sógornőkben?

- Ahogy az idő haladt, úgy találtak meg folyamatosan az új karakterek. A Fábián Bálint találkozása Istennel bemutatója 1980-ban volt, ebben már asszonyt játszottam és két nagy fiam volt a filmben. Az élet, a színpad mindig hozott valami új karaktert, amit játszhattam. Közönségeset is, ezt ma végképp nem nehéz. Annyi közönséges megnyilvánulással találkozik az ember. Elmész a közértbe, kilépsz az utcára, közlekedsz és elképedsz, hogy mennyi a tiszteletlenség, a durvaság. Nem igazán értem, hogy hogyan képzelik az emberek, hogyan várhatnak tiszteletet, ha maguk nem adják meg másoknak. Az ember ember közötti közeledés bizony sokat romlott. A technikai fejlődés adott esetben megfoszt az emberi választól. Hosszú időkig gombokat nyomogatok és a kérdésemre egy gép válaszol. Az elidegenedés megállításához pedig óhatatlanul szükség volna az emberi hangra. Ezért olyan meghitt például a rádiózás. Mindig nagyon szerettem.

- Azért nem mindig egyforma nyilvánosság előtt érték ezek a szerepek. Pályája elején, 1967-től 1980-ig évente egy vagy két mozifilmben is játszott. Aztán majdnem két évtizedig hiányzott a filmvászonról.

- Megváltozott a helyzet. A filmeket felváltották a tévéjátékok, aztán elfogytak azok is, de akkor még ott volt a másik szerelmem, a rádió. Természetes, hogy egy idő után jött egy új generáció, új divat, más eszmények, más típusú emberek, más történetek kerültek előtérbe. De számomra a folytonos jelenlét végig megvolt, csak más-más műfajban. Aztán újra megtalált az ezredfordulóra a film is Makk Károly révén.

- Makk Károly két fiatalt említett meg életére visszatekintve egy interjúban, akikkel szívesen dolgozott: Nagy-Kálózy Esztert és Venczel Verát. A neve ott szerepelt abban a "királyi" névsorban is, amely a közelmúlt pécsi színházi találkozójának legjobb színész várományosait sorolta fel. Az ön visszatekintésében kik szerepelnek? És fontosak-e a díjak?

- Nem az elismerésekért dolgozom, de örülök nekik. Szerencsére jutott belőle, nívódíjak, Monte-Carlo, Varsányi-, Ruttkai-, Páger-gyűrűk, vagy - Győrben vagyunk - a Kazinczy-díj. Nagy dolog, ajándék az embernek. A partnereim névsora pedig parádés: Psota Irén, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán, Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Tábori Nóra, Kozák András, Balázs Samu, Harkányi Endre, Sinkovits Imre, Horváth Teri. Vagy Kálmán György, akinek egy jelenetét sosem felejtem: Az ajtó című tv-játék a leningrádi blokád idején játszódik, ebben a postást játszotta. Hírt vitt egy szegény házaspárnak életben maradt fiuktól. A szülőket Dajka és Páger játszotta. Semmijük nem lévén úgy hálálják meg az örömhírt, hogy megmossák a postás haját. Ilyen jeleneteknél ott lenni feledhetetlen. Most is jó társaim vannak a színen, Cserhalmi György például, vagy éppen a győri előadásban Kuna Károly és Verebes Linda - jaj, sokakat kihagytam, akiktől tanultam, akikkel élmény volt együtt.

- Minél gazdagabb egy pálya, annál több sebet is ejt az emberen. Venczel Vera nem sűrűn szerepel a bulvárlapokban, nincsenek botrányok. Hogy viseli, ha megbántják vagy mellőzik?

- Én hűséges típus vagyok, nem könnyen csapnék be egy ajtót egy sérelem miatt. Azt látni rajtam, mindig észre is vették, ha nem úgy gondoltam valamit, ahogy ők. Ennyi. Előfordult, hogy kevesebb volt a feladat, olyankor döbbenetes dolog történt: felfedeztem magamat. Rájöttem, hogy van magánélet is, hogy semmit sem tudok az életmódomról, csak futok produkcióból produkcióra. Elmúltak a szerepekből hazavitt feszültségek. Persze erről a férjemet kéne megkérdezni.

- A kínai horoszkóp szerint Venczel Vera a híres Kutyák közé tartozik. Eszerint becsületes, barátja mint a tenger, igazságérzete domináns, megfontolt és okos. Az esze mit mond, mi maradt el az elmúlt évek során?

- Nem tudok olyan álomról, amit ne kaptam volna meg az élettől. Vágyni pedig arra vágyom, hogy megőrizhessem az örömre való nyitottságot, hogy megmaradjon az a képességem, hogy értékeljem, ami érték, ami jó, ne azt keressem, hogy mi nem jó.

- Van tehát nem jó?

- Persze. Például az, hogy az én generációm még elzárva nőtt, a nyelvekkel nehezen boldogulok, így aztán a kinyílt világ sem olyan nyitott nekem, mint a fiataloknak. Dolgoztam nemzetközi produkciókban, de olyan furcsa volt megtanulni, hogy minden más. Én fantasztikus díszlet- és jelmeztervezőkkel dolgoztam együtt, ma látványtervező és stylist van, mi a különbség? Azt látom, hogy mindenki nagyon ért ahhoz az egy feladathoz, ami az övé. De ezzel az új világgal még csak ismerkedem. Kíváncsi vagyok rá, pozitívan állok hozzá, hiszen fantasztikus, mennyi információhoz juthatunk, hogy olyan emberek számára, akik korábban ki sem tudtak mozdulni otthonról, kitárul az egész világ.

- Szóval megtaláltuk a nem jóban is a jót...

- Hát erről beszélek, ezt szeretném megőrizni. A szemet, ami mindenütt a jót látja.