Naiva Angyalföldről - Venczel Vera

Melegszívű, kedves teremtés. A Vígszínház közkedvelt művésznőjéről mostanság keveset tudunk. Ritkán nyilatkozik, méltatlanul keveset játszik a színházban, a televízióban pedig csak régi filmekben láthatjuk olykor-olykor. Kevés a pénz, kevés a feladat, mondhatják a színi világ mindentudói. Biztosan megfogalmaznák azt is, hogy változnak a korok, változnak az ideálok. A törékeny alkatú, lírai lelkületű nőalakok kimentek volna a divatból?

- Azt hiszem tényleg változnak a korok ideáljai - mondja Venczel Vera. - Bár a színművészetin gondolom a tehetség számít leginkább a felvételinél. Sokféle egyéniséget látok az utóbbi évtizedekben, lányostól a királynői típusig. Én persze már akkor ismerem meg őket, mikor a kollegáim lesznek a színházban. A mai fiatalok másképp jelennek meg, mint mi a hatvanas-hetvenes években. Akkoriban másképp hordtuk a hajunkat, mást vettünk magunkra és kevesebbet festettünk, szinte csak a színpadra. A kilencvenes években semmi feltűnő nincs abban, ha egy fiatal lány festi magát.

- Ön nagyon fiatalon országosan ismert színésznő lett. Soha nem is gondolt más pályára, mindig is színésznő akart lenni?

- Komolyan nem került szóba más pálya. Elég hamar kiderült, hogy az irodalmon, a verseken, a színházon és filmeken kívül minden mással való foglalkozás elpocsékolt idő számomra. Az iskola hol jól ment, hol nem. Amikor a továbbtanuláshoz közeledtem a gimnáziumban, apám nagyon elővett. Elmondta, miért fontos jól tanulnom és attól a beszélgetéstől valahogy összeszedtem magam. Apám különben imádta a színházat és valamikor színész szeretett volna lenni. Anyu is, de ő sokkal óvatosabban fogalmazott. Úgy gondolom a körülmények sokban alakítják az ember egyéniségét, bár ahogy Dosztojevszkij mondta: az élet maga, aki nevel. Imádtam olvasni, korcsolyázni, tánciskolába járni. Emlékszem akkoriban a házibulikon a nagy tekercses magnó volt a sztár. Rádiót hallgattunk naphosszat és Elvis Presleyt. Angyalföld legbelső részén, a Szent István körút és a Visegrádi utca környékén nőttem fel. Hárman voltunk testvérek, mindhárman imádtunk moziba járni. Emlékezetes maradt Marina Vlady játéka a Boszorkány című francia filmben, ahogy máig őrzöm a Mikszáth-ügy című vígszínházi előadás képeit is. Ott sorakoztunk a művészbejárónál és autogrammot gyűjtöttünk... Aztán izgatottan elindultam a színművészeti főiskolára.

2002