Naiván túl

Népszabadság - Sándor Erzsi - 2006. március 18.

Egykori színészi önmagából mára csak a szeme maradt meg. Az átható, figyelő, néha riadt, néha fürkésző tekintete. Egész lénye átalakult.

Nem talált rajta fogást a bulvársajtó. Pedig próbálkozott. Írtak róla hetet-havat, Cecey Évától kezdve Otrokóczy Rozálián át a teljes filmes-naiva arzenált összeállították, csak hogy összejöjjön Venczel Veráról legalább egy cikkre valójuk. Sztárolni akarták, úgy, ahogyan azt ma szokás. Azt hitték, azért, mert feltűnt egy televíziós folyamatban - mint egyetlen nem sorozatvető színész -, és néhány epizódon át Alzheimer-kóros nagymamát adott, ez elegendő ok, hogy összelocsogjanak róla néhány képes oldalt. Csakhogy Venczel Vera nem szolgáltatott elegendő muníciót a lapoknak. Nem fecsegett, nem mutogatta meg a nappaliját, és nem hagyta magát cicáival fényképezni. Könnyű neki. Volt ő már akkora sztár Magyarországon, amekkorát a sorozatosok a bulvármédia járókeretére támaszkodva sem álmodhatnak maguknak. Egykori sikereiből bőven futja mindmáig. Az Egri csillagokból, a Kárpáthy Zoltánból elélhet akármeddig. A hentes a húsosabb végéről szeli neki a felsált, és összesúgnak mögötte a villamoson. Igaz, azt is hozzáteszik: hmm! Na de hát ahhoz képest, hogy majdnem negyven éve volt...

Ha száz év múlva még lesznek általános iskolák és bennük diákok, ők is tudni fogják, ki játszotta egykor Vicuskát. Berényi Miklóst nem valószínű. Venczel Vera tudta megkapni a sikert, tudta élvezni, és mire lassan fölszívódott körülötte, addigra megtanulta a szakmát, a színházat, a mesterséget, annyira mindenképp, hogy megtartsa magát, mikor már légüres térbe került. Ahol a színészre nem hat a gravitáció, csak súlytalanul lebeg, ott a józan észbe, férjbe, macskákba, családba kell kapaszkodni. Meg összeolvasott gondolatokba, majdnem-filozófiává összeálló hitbe. Kinek mi jut. Mert az se véletlen, kinek milyen a kapaszkodója, és van-e egyáltalán.

Venczel Vera elcsöndesedett. Nem csak a színpadon, ahol a kilencvenes évek elején tíz percnél többet alig töltött el alkalmanként, hanem körkörösen. Meg volt írva neki. MGP írta meg, a hatvanas évek végén, amikor Venczel Vera végzősként eljátszotta Szép Ernő Májusát. Naiva - írta MGP -, úgynevezett csitri színésznő. Gál Franciska, Turay Ida közös gyermeke. Ha egyszer felcseperedik, hatalmas önmérsékletre, önismeretre, fegyelemre és józanságra lesz szüksége, hogy kikerülje a nehézségeket.

A nyolcvanas évek végére, a kilencvenesek elejére már végképp itt tartott a történet. A nyájas és szívélyes vígszínházi évadok, a barátságos szerepek Várkonyival együtt szálltak sírba. A meleg, meghitt akol rendes színházi gyárrá működte magát. Venczel Vera pedig színészeti szakmunkás lett benne. Lehetett volna más is. Hiszen alkoholizmustól a depresszióig széles és kitaposott út kínálkozik az egykorvolt naiváknak. MGP nem véletlenül írta, amit írt.

Csakhogy addigra Venczel Vera sűrű szemű szociális hálót szőtt maga köré, férjből, könyvekből, családból, csöndből, figyelemből. Szorgalmas volt. Nemcsak elfogadta mindazt, ami jutott, hanem megpróbált érdemesnek mutatkozni rá. Ha beszédesebb kedvében van, a mai napig képes Vicuskáról úgy beszélni, mint nagy múltú történelmi személyről, akinek bátorságából, határozottságából sokat merített. Néha figyelmeztetni kell, hogy nem ismerték egymást, egészen más a viszony, amelybe kerültek. Pedig még a végén igaza lehet. Kiderülhet, hogy akármit csinál a színész, amit átél, az valóban megtörténik vele. Nincs "mintha". A szerelem, a bátorság ugyanúgy beakad, mint a félelem vagy a halál. Venczel Vera komolyan vette magát a szerepeiben, ezért a szerepek valódisággal fizettek neki. A sok jóságos, áldozatos lány, nő, asszony, akiket eljátszott, zavarba ejtően jóvá nevelték. Állhatatossá, nehezen bánthatóvá. Szilárdsága megtartotta azokban az években is, amikor "egyjelenetekből" kellett összeraknia a színészi életművét. Mégsem mozdult a Vígszínházból. Nem vágyott máshová. Gondolta: máshol is csak emberek vannak, akkor meg minek.

Elvendégszerepelte a másutt adódó színházi lehetőségeket, Kazimirtól a Babaszínházig, amíg adódtak másutt a lehetőségek. Játszott rendezővizsgákban, rádiózott, szinkronizált. Nem várt semmire, soha nem kért, nem is kapott.

Közben nagyjából a harmadik generáció nőtt fel Vicuska virtusán és Hitves Zsuzsika bátor szenvedélyén. A tévé mint univerzális gittet használja ezeket az adaptációkat. Mindent ragaszt és köt vele.

Venczel Vera jóban van egykori szerepeivel mint volt barátnőkkel, akik valahogy nem öregedtek vele. Nem irigy rájuk, tudja: nincs is mire. Neki Pártos Géza azt tanította, hogy a színész boldogabb mindenkinél, mert esténként két órára biztosan nem kell a saját életét élnie. A bonmot jó, de Venczel Vera egész pályája arra bizonyíték: miképpen váltak azok a két-három, sőt több órák az élete, a személyisége részévé. Ha nem így lenne, nem simulna bele Börcsök Enikő árnyékába a Vígszínházban, a Zsótér Sándor rendezte Kék madárban. Ők ketten a gyerekek, Tiltil és Mitil, akiknek édes mindegy, hogy éppen hol állnak az egyedfejlődés számegyenesén, melynek bármelyik pontján ugyananynyi megélt élet van előttük, mint mögöttük. Venczel Vera az elmúlt évadok alatt hálás Zsótér-médiummá fejlődött. A hála a munka, a lehetőség, a szellemi kaland miatt érthető. A Búcsúszimfóniával kezdődött, Esterházy Péter darabjával, majd tíz éve. Ő játszotta el az összes nőt, aki csak megfordulhat a férfi életében. Zsótér világához hibátlanul idomuló, fegyelmezett, önmagát szakadatlanul belülről figyelő, elemző színészi munkatársként. Nincs játék. Nem is lehet. Élet van. Ahol az emberi mélység a kaland tere, ott nincs a játékra esély. Zsótér nagyra értékeli a megélt évek színházi hozadékát, azok meg, akikkel nem spórolt az élet, boldogan osztják meg tudásukat vele. Vagy majdnem boldogan. Mert még a cél sem a boldogság. Hogyan is lenne örömszerzésnek nevezhető, amikor végképp és visszavonhatatlanul lepattogzik a színészről mindaz, ami vagy harminc éven át a biztonságát jelentette? Az csak kicsi vigasz, hogy alig várta azt a pillanatot, amikor valakiért, valamiért végre elhajíthatja minden kliséjét és rutinját.

Venczel Vera egykori színészi önmagából mára csak a szeme maradt meg. Az átható, figyelő, néha riadt, néha fürkésző tekintete. Egész lénye átalakult. Ahogyan vitték előre az évek és a szerepek. Harminc kilójához súlyos egyénisége nőtt. Fanyar, véleményes, autonóm színésznővé érlelte magát. Zsótér hasznára, önmaga biztonságára és a nézőtér örömére.