Randevú Venczel Verával
Este előadása lesz, Anitát játssza a Kicsengetésben, a megcsalatott fiatal tanárnőt, aki hősiesen leplezi férje hűtlenkedéseit, és aki annyira belefásul a megaláztatás kínjaiba, hogy végül a férj visszatérésének, gyermekük születésének sem tud már igazán örülni. Nézem, ahogy az öltözőben Venczel Vera átalakul Anita Manchippé. Először is azzal kezdi, hogy fekete sminktáskájából az asztalra tesz egy gyöngyszemű, zöld posztóbékácskát.
- Pártos Erzsitől kaptam valamelyik premierem alkalmából. Pályám során a "nagy" emberek barátsága mindig igen sokat jelentett számomra. Úgy érzem, ilyen értelemben nagyon gazdag vagyok.
- Szerepekkel viszont az utóbbi időben nemigen kényeztették el. Vajon miért?
- Erre én nem tudok válaszolni, így alakult. De amíg bárhol dolgom akad, nem is törődöm vele. Mindig is egyensúlyban voltam: ha a Vígszínházban éppen nem foglalkoztattak eléggé, valahol másutt - a tévében, a rádióban, a szinkronban - mindig dolgoztam. Most is van munkám, nemrég kezdtem el a televízióban forgatni a Nemere László rendezésében készülő Freytag testvérek című sorozatot.
- És játszik a Várszínházban is. Leonora hercegnőt kelti életre - vendégként - a Tassoban.
- Évekkel ezelőtt a tévében már eljátszhattam ezt a szerepet Felvidéki Judit és Gábor Miklós közös rendezésében. Bizonyos idő elteltével ugyanazzal a feladattal - és más partnerekkel - találkozni, annak a lehetőségét is jelenti, hogy amit akkor nem oldott meg az ember, ami hiányzott az alakításából, azt most pótolhatja. Ritkán fordul elő ilyesmi a színész életében, magam is meglepődtem, hogy mennyire újra lehet kezdeni egy szerep felépítését.
- Sajnálatosan ritkán látjuk filmvásznon, holott egy időben rengeteg filmben játszott.
- Utoljára talán a Fábián Bálint találkozása Istennel című Fábri-filmben szerepeltem. Itthon. Mert 1984-85-ben részt vettem egy szovjet filmben, amely A népbiztos címmel Csicserin életéről készült. Fárasztó, nehéz munka volt, forgattunk Moszkvában, Leningrádban, Genovában, Londonban. Én egy angol újságírónőt alakítottam.
- Milyen nyelven?
- Oroszul, mert amúgy is arra volt szükség, hogy a figurának akcentusa legyen. Végül is az utószinkron nem velem készült el.
- Önről már annyiszor leírták, hogy kislányos, törékeny alkata a naiva szerepkör betöltésére predesztinálja. A kislány azonban nem marad örökké kislány. Tényleg, hogyan élte meg a szerepkör-váltást?
- Erre csak azt tudom válaszolni, hogy aki szereti ezt a szakmát, az adni szeretne, kortól, típustól függetlenül, legjobb tudása szerint embert ábrázolni. Én a váltást úgy próbálom értelmezni, hogy lehetőség szerint mindig a maximumot nyújtsam, abban a szerepben, ami adódik. Biztos, hogy én ma, sem külsőben, sem belsőben nem ugyanaz az ember vagyok, mint húsz éve. Tudom, hogy holnaptól sem leszek 180 centi magas, szőke és kékszemű, de biztos, hogy a változással együtt jár a váltás is. Legalábbis a lehetősége adott...
- És közben nem gondolja, hogy esetleg szerepek mennek el maga mellett?
- Nem, mert úgy érzem, hogy ami valóban az én dolgom, feladatom kell, hogy legyen, az eljut hozzám. Előfordult, hogy valami nagyon-nagyon tetszett - például az Egri csillagok -, és később találkoztam vele. Csoda volt számomra, hogy ezek a szerepek elértek engem. Júliától kezdve Éván keresztül Móricz Pillangójáig. Hiszem azt, hogy aminek el kell érnie, az továbbra is megtalál majd. Hiszek a csodában, ha egyáltalán szabad ilyet mondani...
Tarján Vera
Megjelent: Pesti Műsor 1987/52. szám
