A tiszta lap s az emlékezet

Harminchatodik évada a Vígszínház tagja Venczel Vera, amelynek társulata nemrégiben díjjal is méltányolta. Vajon úgy veszi-e körül a nézők szeretete is, mint annak idején, pályakezdőként?

- Jártában-keltében megismerik?

- Van, hogy megismernek. Van, hogy nem tudnak hová tenni.

- S akkoriban? Amikor egymást követte a Kárpáthy Zoltán, az Egy szerelem három éjszakája, az Egri csillagok, az Isten hozta, őrnagy úr, A fekete város?

- Valóban egyre-másra jöttek a filmek. Teli volt a sajtó velünk. Különben is jobban kedvelték a színészeket, mint most, amikor másnak van keletje.

- Már a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején sokaknak lehetett kedves színésznője.

- Gyönyörűt csináltatok Pécsi Sándorral! Ezt a szívmelengető dicséretet Hofi Gézától kaptam amikor A fekete várost először sugározták. Éreztem a nézők szeretetét. Mégis megesett, hogy összenéztek: jaj, de hasonlít a Venczel Verára! És nem hitték el, hogy én vagyok az.

- Sejtem, miért. Színésznőt nem ilyen tartózkodónak, szerénynek képzelnek el. Sohasem kísértette meg, hogy egy kicsit fürdőzzön is abban a reflektorfényben?

- Legföljebb játékból. Mert a Vígszínház művészbejárójánál vártak engem is, fiúk, lányok vegyesen. Volt egy lány, aki hetente kért autogramot egy-egy fényképemre. Máig tartjuk a kapcsolatot. Egyébként mindig csöndes voltam.

- Nem voltak félelmei, hogyan boldogulhat ilyen alkattal a színészpályán? S egyáltalán, hogyan képes megnyílni? Vagy a feladat egy csapásra nyitottá teszi?

- Nagyon akartam. S ez apám öröksége, akinek volt képessége a színészethez, vágya mindenképpen. Nagy férfiverseket tanított nekem, kicsi lánynak. Bízott bennem. Ma is a bizalom segít a leginkább. S olyan művekkel találkoztam, amelyekbe lehetett kapaszkodnom. Természetes, hogy akkor nehezebb, ha olyan rendezővel dolgozom, akinek nincs kulcsa hozzám. De nem szabad előtérbe tolni a személyes problémákat. Mindkettőnknek ugyanazt kell szolgálnunk.

- Kissé idillien hangzik. Olyannal is összehozhatja a pálya, aki nem szolgálni, inkább megélni akar. Ilyenkor begubózik? Megneheztel?

- Jól van, kidühöngöm magam. S azután mi lesz? Előbbre jutunk? Nem! Inkább keresem, mi is motiválja a másikat. Az élete az övé. De az előadás mindkettőnké. Aki színésznek ment, meg kell tanulnia a nehézségeket kezelni. Mert végül is én leszek a színpadon. Ott pedig nem lehet hazudni. Emberek pénzt adnak, hogy valamit kapjanak érte.

- Vagyis toleráns a produkció érdekében. De hogyan teszi mérlegre színházon kívül az embereket? Nem lehetnek sokan, akiket beenged az otthonukba, távol a város sűrűjétől?

- Olyan szigorúan hangzik, hogy mérek, mérlegelek. Hogyan jöhetnék ahhoz, hogy bárkit méregessek? Én sem voltam, nem vagyok s alighanem nem is leszek tökéletes. Nem akarok ítélkezni, csak figyelek. És vannak barátaink, akik előtt nyitva áll az ajtó.

- Mindenesetre harmonikus lehet a háttere. Abból sejteni, hogy a színpadon is valamiféle állandóságot sugároz.

- Nézzen rám! Változtam. És mindig tiszta lapot veszek. Nem is lehetne másképp. Gondolja meg, mennyire eltér a szokásostól az olyan feladat, amelyet Zsótér Sándortól kapok. Nemcsak a legutóbbi A kaukázusi krétakörben. A legelső közös munka, a Búcsúszimfónia, vagy utána A tavasz ébredése is, annak utána pedig A szecsuáni jóember egymáshoz képest is mást kívánt.

- Nem arra utaltam, hogy minden szerepében ugyanolyan volna. Az viszont megnyerő, hogy mindig színészi fegyelem, intenzív jelenlét és koncentráció jellemzi. Mint aki tudatában van, hol a helye a játékban.

- Tudnom kell, milyen rész esik rám. S olyasmi foglalkoztat inkább, ami nem a pillanatnyi trendeknek felel meg. Nem is értem, miért a különbséget és nem az azonosságot keressük egymásban. Olvastam egy szemléletes példát erre. Kerüljünk csak egy műtőasztalra, máris szembeszökő, hogy szinte egyformának vagyunk teremtve. Számít az, hogy az én szemem barna, a tiéd meg kék? És mindegy, hogy most énrólam van szó, vagy másról, mindannyian megtapasztaljuk a születést és a halált, veszteségeket és örömöket - örök dolgokat.

- Maradjunk kicsit az örömöknél...

- Még gyereklány voltam, amikor megtanultam Sen-Te monológját, majd azt vittem a felvételire is. A már főiskolás Iglódi István tanította be, akit a testvérgimnáziumunkból ismertem. Nagyon megérintette a lelkem, ahogyan az a "szecsuáni jólélek" kézen fogta, képzeletben vezette a jövendő gyermekét. Akkoriban egy körfolyosós házban laktunk, ott sétáltattam a gangon egy édes kisfiút a másodikról. Hogyan van ez? Hogyan lesz a színpadon? Boldogító érzés volt.

- Megkérdezhetem, született-e gyermeke?

- Nem lett... Nagyon szerettem az olyan szerepeket, amelyektől egyszerre sírsz és nevetsz. Ilyen volt a Májusban. Arra a Szép Ernő-szerepre még Nádasdy Kálmán bólintott rá, amikor Marton László a rendezői vizsgaelőadásához rám gondolt harmadéves létemre. Várkonyi Zoltán azt látva szerződtetett a Vígbe...

- Ahol nagy társulat volt akkoriban.

- Úgy játszottam Szonyát, hogy a premieren Tomanek Nándor volt Ványa bácsi, azután a következő évadban már Latinovits, aki lett volna eredetileg is. És Várkonyi Zoltán is játszott benne, a professzort alakította egy darabig, Asztrov doktor Darvas Iván volt, Jelena pedig Ruttkai Éva. A kettőnk nagyjelenete éppen megmaradt a felvételen. És Pethes Sándor, Péchy Blanka, Sándor Iza...

- Ne lépjünk még tovább! Mire értsem, hogy "éppen megmaradt"?

- Nem hallotta, hogy ezeket a nagy előadásokat jórészt letörölték? Én is nemrégiben hallottam olyan valakitől, aki szívén viseli ezeknek a színészóriásoknak az emlékezetét, hogy amikor a Ványa bácsira került sor, elromlott a szerkezet. Aki dolgozott a szalaggal, ekkor belenézett a felvételbe. S döbbenten vette észre, milyen értéket kellene megsemmisítenie. Az elejét már le is törölte, de ami még rajta volt, azt lemásolta magának. Ez a töredék-előadás maradt fenn. Mintha föntről valaki észrevette, megmentette volna... Tudomásul kell vennünk, a színház csak ma van. Nem tegnap, nem holnap.

- Olyan érzés lehetett, amikor ilyen nagy művészek elmentek, mint amikor észrevesszük, a szüleink korosztályából is alig maradtak...

- Elment Ruttkai Éva. Van emlékgyűrűje, amivel engem is megbecsültek. Van emléktábla. De már az öltözője nincs meg. Gyönyörűen újították fel az épületünket, ám az ő kis birodalma áldozatul esett. Már a kezemen meg tudom számlálni azokat a kollégáimat, akik annak a nagy társulatnak még a tanúi voltak. A napokban együtt mentünk haza Kútvölgyi Erzsivel, aki éppen azt fájlalta, hogy már bizonygatnia kell, milyen zseniális művészeink voltak. Ki látta még Somogyi Bogyót például? Nem is tudják, ki volt. Honnan is tudnák? Más ez a kor. Az elődeink sokkal inkább benne éltek a tulajdon sorsukban. Emlékeztek a múltra, és terveztek a jövőre. Most jön a számlás, mindenki cipeli a maga csomagját. Csak a jelen van.


Bogácsi Erzsébet
Megjelent: NSZ 2004. március 24.