Vissza a cikkekhez
 
 
 
Van, ami látható, és van, ami nem
Milyen különös búvópatak a színészi pálya! Mennyi látható, és csak a mélyben észlelhető pillanata, állomása van. Mennyire a sors, az idő és a társak meghatározottságában létezik. A színész talán a legkiszolgáltatottabb művész. Útja sosem önálló, sosem csak önmagától függ. Még csak nem is mindig a tehetségtől. Sok művészpályát határozott már meg a szerencse kifürkészhetetlen csillagzata, e világian szólva: a lehetőség, az alkalom a bizonyításra, vagy éppenséggel ezek hiánya. Még inkább a többiek hite, bizalma, akarása. Többiek - általánosan hangzik a szó, pedig legtöbbször a rendezőt jelenti, aki darabot választ színészeire, aki szereposztásban dönt. Aki, ha úgy tetszik, akár többször is megrendezhet a szívéhez közel álló drámát, amelyből azonban az évek múltával már kinőhet színésze-színésznője. S akkor? Az aktorra más föladat vár. Ez így van rendjén. De valóban így történik?


(Kimondani is nehéz, több mint, két évtizede, hogy Venczel Verát először láttam a színpadon. A főiskola Stúdiószínházában Szép Ernő Májusában a lányt játszotta. Üde tisztaságával, a groteszk iránti érzékenységével magával ragadó volt. A lányt mutatta, aki mellől elviszik a fiút, s aki, mert új partnerre van szüksége, "megmenti" az öngyilkosságra készülő férfit. Rövid idő multán a Pesti Színház színpadán a Nyár előadásán ismerkedhetett abszurdot is értő színészetével a közönség, miközben a játékban a felnőtté válás lopakodó titkát kísértette a színésznő. Várkonyi Zoltán szerződtette a Vígszínházhoz, a tanár úr, a művészeti vezető, de legfőként a rendező, aki mindvégig hitt, bízott benne.)


- Mitől függ a színészi létezés? - kezdi Venczel Vera. - A színházba a rendező szava dönt: mit szeretne megrendezni és kivel. Ha az ember "belefér" az elképzelésbe, hát játszik. Ha nem... Volt idő, amikor a Vígszínházban egyik szerepből mentem a másikba. Most kevesebbet játszom. Nem mondhatom, hogy nincs föladatom, az elmúlt évadban három darabban voltam benne, ezekből pillanatnyilag csak egy van repertoáron. Ebben a szezonban egyelőre nem kaptam még szerepet, gondolom, így az évad második felében már nem is változik.

- Valamiféle megfoghatatlan hűség köti a Vígszínházhoz. Sohasem merült föl, hogy más társulatban keresse helyét?


- Talán gondoltam is rá, de igazából nem nagyon halmoztak el meghívásokkal. Valahogy mindig úgy éreztem, másutt is megvannak az emberek, akikkel dolgoznak. Én sohasem panaszkodhattam, amikor nem volt munkám a színházban, mindig hívott a televízió, a szinkron, a rádió. Sohasem voltam lehetőség nélkül, s hiszek abban, hogy mindenütt a képesség legjavát kell adni. Tehát energiáim, mióta a pályán vagyok, mindig le voltak kötve.

- Én mégis úgy gondolom, a színház nem él színésznőjével. Mintha az elmúlt esztendőkben nem lenne hajlandó gondolkodni Venczel Verában. S hiába a sok színházon kívüli alkalom, az igazi képességpróbáló mégis az élő színház napról napra újjászülető teljesítménye. Vajon miért nem gondolkodnak Önben azok sem, akikkel együtt nőtt fel a Vígszínházban, akikkel együtt indult?

- Más világ lett talán, másfajta típusú lényeget, más típusú embereket várnak. Talán romantikusabb vagyok, mint ami a kor divatja, talán nem vagyok eléggé fölszabadult. Talán kevésbé vagyok bátor - most csak próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mi lehet a baj, keresem az okokat. Lehet, hogy nehezebb velem dolgozni, lehet, hogy körülményesebb vagyok. Tudom, magamtól rájöttem volna, de meg is mondták, a színésznők életében vannak nehezebb időszakok: a váltás, ez aztán majd elmúlik...

(Elmúlik, ha a színház is hajlandó segíteni, ha valóban kész arra, hogy színészre szerepet találjon, ha támogatja az önmagára találásban. Különösképpen akkor, és ezt anélkül jegyzem meg, hogy bárkit is meg akarnék bántani, ha abban sem lehetünk biztosak, hogy színész vesztette el magát, és nem a színház tett le róla; némi hányaveti oda nem figyelés okán. Ez az, ami Weingarten A nyár című darabjában valahogy így hangzott el: "Van, ami látható, és van, ami nem" - az a bizonyos búvópatak.)

- Kaptam labdát is - folytatja a színésznő -, a színház fölajánlotta, találjak ki magamnak valamit, amit eljátszhatok a stúdióban.

- Talán a színháznak kellene "kitalálni" a színész feladatát.

- A színház állandó készenléti helyzetben van, az évadot védi. Én abban bízom, ha egyáltalán nem kellenék, megmondanák. Ezt még senki se mondta, nem is bántanak. Tele vagyunk kérdőjelekkel. Ez a színház most alakul, és azt hiszem, jó irányban halad. Egyébként úgy látom, a világ arrafelé fordul, hogy mindenkinek magának kell a saját sorsát irányítania. Ezért nagyon tisztelem azokat, akik vállalják a "szabadúszást", de én nem vagyok az az alkat.

- Bizonytalan?

- Nekem nagyon fontos a belső biztonság, fokozottan szükségem van rá - ez alkati kérdés. Azokkal a rendezőkkel dolgozom együtt szívesen, akik a munkában bizalmukkal megadják a biztonságérzetet. Ez nem azt jelenti, hogy a rendező ne mondja meg, mi a rossz, hogy kíméljen, de pozitív sugárzásra van szükség.

- A rendezők többsége hajlandó ezt tudomásul venni?

- Az agyukkal biztosan tudják, hozzátartozik a mesterségükhöz, mégis a saját harcaik közepette gyakran nem képesek a másik számára biztosítani. De hát azt hiszem, az a legfontosabb, hogy dolgozom. Mindig van feladatom, hívnak, a csönd inkább csak a színházban vesz körül.
(Ritka emberi képesség a színészet árnyasabb oldaláról józan belátással, derűvel figyelni, várni. Más időre, amikor a színpadon is szükség lesz a jelenlétére. Venczel Vera lényében hordozza a szeretetet és a megértést, de ne feledjük, a groteszk humort is. Jó lenne figyelni a színészre, az emberre!)


Róna Katalin
Megjelent: Film Színház Muzsika 1990. 11. szám