Szatmári István: Venczel Vera szeme

- Minden feladatomra lelkiismeretesen készültem, de különben a kisujjamat sem mozdítottam soha a pályám érdekében - mondja Venczel Vera, és igazának bizonyítására megmutatja azt a kis ujjat, amelynél kisebbet életemben nem láttam.
Találkoztam jó néhány nagyotmondóval az elmúlt évtizedben, de ilyen kicsitmondóval még nem.
A "tananyagot" már az óvodában túlteljesítette.
Édesapjával verseket tanult, készült a hivatására. A pöttöm színésznőnek sikere volt óvodai körökben, ahogy sikere volt középiskolás fellépéseinek is.

Tizenhat évesen Máriássy Félix kamerája elé állt, és olyan meggyőző volt egy gyári munkáslány alakjában, hogy Esztergályos Károly rögvest foglalkoztatta az Egy csónak visszafordul című filmjében.

Akarsz-e játszani? - kérdezte tegezve Kosztolányi szavaival a főiskolai felvételi vizsgán a bizottság tekintélyes tagjaitól. Felvették. Pártos Géza növendéke lett, azé a Pártos Gézáé, akit volt tanítványi csak tisztelettel, szeretettel és rajongással emlegetnek. A tanár úr Venczel Verát Shakespeare Júliájában vizsgáztatta, de akkor már Verocska a magyar sajtó ünnepelt, színpadjainkon régen nélkülözött naivája volt.

1968 óta a Vígszínház tagja.

Madárcsontú pici Vénusz, alakja szabályos és törékeny, haja barna, arca sovány, két gyönyörű szeméből egyszerre süt a gondolkodó ember és a kiszolgáltatott ártatlan őzike félénksége.
Vénusz, de nem a meztelen női test, hanem az arányok harmóniájának Vénusza, az ezredfordulóhoz közeledve a századforduló nyakig gombolt, lelkében is krinolinos, szemérmes Vénusza.

Tekintetéből annyi fájdalom árad, mint Máriának, a keresztre feszített názáreti Jézus anyjának szeméből, az oltárképeken, annyi segítőkészség, amely ha kenyérré válna, életre etetné a föld milliószám éhhalálban elpusztuló gyerekeit, annyi bánat, amennyi nemcsak a már eltávozottak, de az ezután megszületők gyászolására is sok.

Venczel Vera szeme beszél.
A pajkos fény, vágy, a huncut csillogás is ott bujkál a szemében, finoman és sokat sejtetően, szigorúan személyi használatra, különleges esetekben és kizárólag rendezői utasításra láthatja a nagyközönség is.






Megjelent: Film Színház Muzsika
1984

Bárkivel előfordulhat ilyesmi a világot jelentő deszkákon, különösebben nem is lenne érdekes, ha nem Venczel Verát fosztja meg a hajától a véletlen. Ugyanis édesapja Venczel Andor volt annak a szövetkezetnek az elnöke, amelyik a Patientia nevű szert forgalomba hozta, és ezzel a türelmes és kopaszodó vagy tarfejű emberiségnek reményt nyújtott arra, hogy a csupasz fejeken pihék nőjenek és hajzattá izmosodjanak.

Venczel Vera már olyan színésznő, akinek jelentős múltja van, kifogyna a golyóstollamból a tinta, ha felsorolnám szerepeit.

Tárt karokkal várja a Szinkron, ahol dr. Márkus Éva felkérésére másodszor vizsgázhatott Júliából Zeffirelli méltán világhírű filmjében, a Rádió időnként valósággal elkényezteti, olyan csemegével például, mint Effi Briest, a tévé foglalkoztatási listáján is élen jár. A Pillangó, a Fekete város, az Egri csillagok, az Ida regénye lányalakjai mellé kívánkozik a Sárkány mennyegzője szélhámosnője. A naivából szexes nővé érett. Az elveszett paradicsom és a Ramajana kedvéért kirándult a Városligetbe, és volt idő, amikor Dukáné Margitka Gyermekszínházában zsinórban játszott az apróságoknak.
A Hókirálynőben egy vonalat húztak a színpad közepén, amelyen nem volt szabad átlépnie. Az aprónép drukkolt, kórusban kiáltozta: "Ne menj át! Ne menj át!"

Venczel Vera mértéktartó művész. Talán a gyerekektől tanulta meg, hogy miben és mennyire lehet elmenni, és meddig.

Legkedvesebb szerepemléke a Vígben a Ványa bácsi Szonyája, a Pestiben Viszontlátásra, drága Verája.

Halk és kissé zárkózott. Bemutató után is csak a szeme kérdez: "Milyen voltam?"



Milyen? Mint egy Eminescu-vers kiragadott strófája:

"Vannak a földön mindenütt
szép nők: szikrát szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol."

Kemény ember, határozott nyugalommal halad a maga választotta úton, néma harcban a könyörtelen idővel, megverten a gondolkodás átkával, a kételkedés gyötrelmeivel, az írók megálmodta alakok, rendezői bábáskodásával való, megszüléséhez eljutó vajúdás kínjainak fájdalmas, de semmi mással össze nem hasonlítható boldogságával.
Önmutogató harsány, vad színek nincsenek a kelléktárában, kiszorította a bensőséges jellemábrázolásra és őszinte emberségre törekvés.
És ha ebben a törekvésben nem talál társakra, olyan riadtan néz, mint egy kisgyerek, aki eltévedt az erdőben, és nagyon szomorú, mert hiába is magyarázná a többieknek, hogy merre kell menni, úgysem hallgatnának rá.
Mindig jön valaki élete nehéz pillanataiban, aki megfogja a kezét, de csak az egyik kezével, mert a másikkal tálcán kínálja az új lehetőséget, az új szerepet.
Még növendék volt, másodéves, amikor Carlotta lehetett a Vígszínházban, A néma levente felújításán. Ahogy végzett jelenetével, gondosan átöltözött a második felvonás jelmezébe, és emiatt lemaradt a tapsról. Csak a tapsról maradt le, nyáron már forgatott Várkonyi Zoltán Jókai-filmjében, és még diploma előtt a Pesti Színházban főszerepet kapott Weingarten Nyár című lírai játékában.
Nem szállt fejébe a siker, nem veszítette el a fejét, a haját igen. Verocska szép szőke parókát kapott, hosszú varkoccsal. Szerepe szerint el kellett ájulnia. Az alélt lányt a csupa izom Koncz Gábor fél karral emelte fel és vitte ki a színről. A mozdulat begyakorolt volt és hatásos. Az egyik előadáson az erőművésznek sem utolsó kitűnő színművész véletlenül rálépett a hajfonatra, és úgy emelte magához Verát, hogy ezúttal megskalpolta. Bulla Elma tüstént rakosgatni kezdett, és néhány aprósággal együtt kicsempészte a vendéghajat is a színpadról.