A vörös oroszlán

trónustól Trónusig

Képtelen, de tiszteletreméltó vállalkozásnak tűnik Szepes Mária kultikus regényének, A vörös oroszlánnak színpadi bemutatása. Mitől és hogyan tud érvényes előadásként megélni egy misztikus regény, amely olvasva is nehezen adja magát, belső értelmét, s jobbára csak a "sztorival" elégíti ki a tudásra, azt ne mondjam, az örök élet italára szomjazó "famulusokat", a végtelen átalakulás más-más szögletében állomásozókat? Ahogy Szepes Mária fogalmaz: célja, hogy érdekesen írjon, hogy senkit ne untasson, és valóban, a transzcendens vonatkozásai miatt 1947-ben bezúzott (kimenekített példányokban mégiscsak terjedő) mű egy felszíni intellektussal viszonylag könnyen megragadható emberi leszületés-fűzéren vezet végig, egészen a mágussá válásig, a világok birtoklásáig. Érti, és úgy érti, akinek és ahogy értenie kell. Recept nincs, kész elixír nincs.

A Víg házi színpadának majdnem-közepén trónus magasodik, a tetején apró, madárcsontú teremtmény, feketében, maga köré csavart vörös palástban. Az egykori tiszta bájt és finomságot ráncok nehezítik-szabják egy sokat élt ember szörnyűségesen gyönyörű arcává. Életről életre mássá - ahogy a külsőségekben megmutatkozó tudás, az általa szerezhető pénz, hatalom, és siker, vagyis a kézzel fogható arany majd belsővé, örök és kiolthatatlan szellemi világossággá alakul. A rendező, Bodor Böbe, illetve Lőrinczy Attila dramaturg mindent ennek a csepp embernek, egy színésznőnek az erejére bíz, merthogy a Szepes regényéből írt szövegkönyv (voltaképp a regény is) átváltoz(tat)ásra váró matéria, érdekes spirituális úti-beszámoló, de nem a transzmutáció maga.
És itt el is érkezünk a monodráma műfajához. A színész egyedül van a színpadon, nincsenek kollégák felől érkező segítő impulzusok, csakis önnön érzései. Nincs végszó, ami kisegít, csak a saját maga számára tagolt, belsőleg strukturált szöveglabirintus. Nincs pihenő, nincs jelenetek közti átállás, csak kilencvenpercnyi feszült koncentráció. A vetített kép, a festett portré-alakok, a video-montázs, a világítás és a zene mind ott játszik ugyan, "tölti a színpadot", de igencsak kevéssé meggyőző művészi erővel. Sőt, a nagy transzmutáció pillanataiban még az is megtörténik, amitől egy néző az előadás első percétől fogva jogosan tarthat: a zene és a kép elrepít a bulvár-spiritualizmus delfinhangú (asztrál)óceánja fölé, megsejdítjük az ezo-honlapok, asztro-programok, boldogság-könyvek, mosoly-országok és angyal-kártyák talmi elixírét: a spiritualizmussal álcázkodó kőkemény materializmust. Szerencsére, vannak visszafogott, aprócska jelek, melyek nem a magazin-beavatottak ismereteire és esztétikájára apellálnak: ilyen a nyakban lógó nagyító lencse, mely követve gazdája mozgását, élesen bele-belenéz a nézőtéren ülök szemébe, vagy a falakon szökteti a tükrözött fényt; s bár a színek használata nem tűnik következetesnek és kicsit sem karakterisztikus, ilyen talán a mesélő viselte violaszín cipő. (Mert a viola az a szín, mely belemerül a sötétségbe, átváltozásra készen.) De színek, hangok, video-hókuszpókuszok minden eltaláltsága és félresikerültsége jelentőségét veszti az inspirált színészi játék mellett. Nincs egyetlen idegen hang, minden szavát megdolgozza, belülről tölti, színezi: gonosz a birtokolni vágyott tudás hiányától és félelemmel teli, vágyódó és elbukó, új erőre kapó és bizonyosságot szerzett. S miközben évszámról évszámra előbbre jutunk a történetben, miközben mesélőnk "színházat csinál", úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a színész szellemi valósága, önnön most-jának borzongató átélése. Vagyis, hogy a szöveg "csak" az estéről estére történő átváltozás előre megírt "apropója".
Hogy mikor történik meg (s majd a premiert követően is így lesz)? Nem akkor, mikor a történetben arra a pontra jutunk, s nem is akkor, mikor a relaxációs-tréning zene felcsendül, s ő lehunyt szemekkel moccanatlanul várakozik. Hanem mikor felgyulladnak a fények, s két férfi leemeli Venczel Verát a trónusról, hogy fogadja a tapsot és végre megmozgathassa elgémberedett tagjait A vörös oroszlán mono-színpadán. Akkor, ott megsejthető valami csipetnyi a mágiából, a színészből, aki egy egész előadást küzdött végig, ki- és bevárva a megszerezhető tudást. S miről másról, ha nem erről ír Szepes Mária... az átváltozás képességéről, a kitartásról. Az önfegyelemről és a türelemről.

Szoboszlai Annamária

7ora7.hu engedélyével

Nemrégiben mutatta be a Vígszínház Szepes Mária korszakos regényének, A Vörös Oroszlánnak színpadi változatát. Venczel Vera játssza a fő- illetve az egyetlen szerepet, ugyanis a darab monodráma. Bodor Böbe állította színpadra a sokáig tiltott, majd ronggyá olvasott könyvet. Az előadás remekmű, méltó Szepes Mária mesterművéhez, nagyhatású, amikor távozik a néző: katharzist érez.

Amikor megláttam a remekül sikerült fotót, ami a színházi produkcióra invitál - elvesztem. Venczel Vera igéző tekintete a főpapi palást alól megragad és nem ereszt addig, amíg el nem jutok a darabra. Különös erő sugárzik át, nem törődve a fotó fő tulajdonságával, ami sajátja: megfagyasztja az időt. Ez a színész erővel bír, meghazudtolva emberi mértékkel mérve törékeny asszonyi testét. A színpadon azonban nem a töredékesség és az elmúló idő parancsol a művész testében, hanem a lélek időtlen, évszázadokat átívelő törhetetlen nagysága. Az első percektől fogva kirántja nézőjét a pillanatból, feledtetve a jelen minden esendőségét és elragad, magával ragad, hogy útitársai legyünk. Útitárs? Ő is az, Szepes Máriáé . Ha ő megtehette, hogy ide idézi a szerző szellemét, és felölti a palásttal, akkor - úgy van vele - hogy megteheti a néző is: ebben segíti a művész kortalan karaktere. Hiszünk neki. Lerombol minden időhatárt, Szepes Mária ismert, évszázadok felett hidat verő szövege életre kel, lüktet, lerombol minden kicsinyességet, amit a néző, az életben igyekvő-botorkáló tanult reakciói pillanatról pillanatra támasztanának, az igézés befogadását akadályozandó.

Venczel Vera játszik, mesél, ezzel gyógyít, purgál, ahogy a szövegről lehántja a különféle értelmezések rétegeit és erővel láttatja a sötétségben ülve és kiragyogva onnan a szusszani sem képes nézővel a történetet.

Ahogy ő mesél, úgy nem gondoltunk önmagunkra sosem.

Úgy nem mertünk. Ő nem egyszerűen meri, hanem természetességgel éli: az a hatás keltődik, hogy mi tettünk eddig sok mindent rosszul... Mért nem gondoltunk vissza két-, három- vagy ötszáz év előtti önmagunkra? Mért nem gondolunk önmagunkra a későbbi nézőpontunkból, amikor majd öregek, ősöregek leszünk már, két- három- vagy ötszáz év múltán, és mosolyogva tekintünk korábbi énünk kamaszos hevületeire, ifjúkori indulatainkra. Amikor nem a test, hanem a lélek idejét fogjuk majd élni? Mért nem kíséreltük meg egyszer, csak egyszer a végső nézőpontból tekinteni önmagunkra...?
Venczel Vera ezt tanítja, miközben másfél órán át ül egy magasított széken és nincs más eszköze, mint egy palást, bíborszínű, mint az alvadt vér: jelezvén, hogy a vér megalvad, azaz elmúlik, az élet elszáll belőle, s úgyis csak a lélekkel dolgozhatunk maradandóan.
Csak egy "eszköze" van a színésznek: önmaga. Ilyenformán nem is színészt látunk, hanem azt, aki önmagát adja. Van-e valakinek nagyobb szeretete annál, aki barátaiért önmagát adja? Venczel Vera egyként idézi fel Szepes Máriát, önnön lelkén keresztül, és a magasabb hatalmakat, a személyes Lelket és a személytelen Erőt, ami kormányoz Mindent.

Forrás: ÉDESVÍZ

A vörös oroszlán (Vígszínház, Házi Színpad)

Eddig nem találtam olyan szempontot, ami alapján bármi negatívat tudnék nyilatkozni A vörös oroszlánról. A stúdiószínpad, relatív kevés nézővel, csupán egy magasított forgószék a színpad közepén, némi vetítés, fények, hangeffektusok, és a könyvet monodrámaként mesterien megszólaltató Venczel Vera... Kész lenne a csodaelixír?
Elég nagy közhely az, hogy meghalni senki sem akar. De mi történik, ha valaki szert tesz a titokra és örökké él? Szepes Mária regénye önmagában elég paradox, mégis elgondolkodtató, és kettős élvezetet rejteget. Azoknak, akik "hisznek" az alkímiában: történetéről szóló letehetetlen olvasmány, akik pedig nem, azoknak tanítás, bölcsesség és megemésztett intelmek tárháza.

Noha szorosan a drámához nem kapcsolódik, de úgy vélem korunk nagy bestseller írói, különösen ami a vámpírkultuszt illeti, tanulhatnának Venczel Verától (természetesen ez alatt Szepes Máriát értem, de nekünk a Víg Házi Színpadán Venczel Vera a tanítónk, aki történetének elmesélése során mondhatni legitimizálja azt a jogát, hogy hosszú-hosszú kutatás és tanulás után végre ő maga vehesse át a tanító szerepét), ugyanis sokkal inkább hihetőnek tudom elkönyvelni a biológiai törvényeket elfogadó reinkarnációt; a más testben való újjászületést, mint az ötszáz éve élő, nem öregedő, huszonpár éves vámpírok formájában történőt...
Több száz évet, több életet és megannyi mély gondolatot élünk át a másfél órás dráma alatt, tökéletes előadásban. Aki egy kicsit is nyitott, feltétlenül menjen el megnézni A vörös oroszlánt, én biztosan minden ismerősömnek ajánlani fogom, és én magam is megnézem még majd, mikor már egy kicsit a föld felé tudom ütni azt a hatalmas labdát, amit Venczel Vera feldobott... A darab egy csodálatos kincs a Víg színpadán

Fekete Imre

Forrás: hobbitermék.blogspot

Rab Zsófia

A vörös oroszlán
A vörös oroszlán a Vígszínház repertoárjának egyik méltán fényes ékköve. A színdarab, akárcsak Szepees Mária azonos című regénye, a mentális alkímia és a keleti filozófia gondolatiságát hivatott megragadni.
A regényből készült monodráma jelenlegi formájában a Vígszínház Házi színpadán lelt otthonra. Az előadás fókuszában a főszereplőt megformáló egyetlen hús-vér szereplő, Venczel Vera áll. A nézőtérre belépve rögtön világossá válik, hogy a szeánsz esszenciája nem a díszletekben és a külsőségekben rejlik, hanem az eszmei mondanivaló és a színészi játék harmóniájából bontakozik ki. Ez az érzet a színdarab végéhez közeledve sem veszít semmit intenzitásából.
A színésznő mindvégig a játéktér közepén foglal helyet egy magasba emelt, trónszerű építményen, amelyre egy forgószék van erősítve. A székkel való forgás lehetősége testesíti meg a művésznő rendelkezésére álló mozgásteret. Ezenfelül egy hatalmas, vörös lepel segít karaktere külsődleges megformálásában. A szöveg tökéletesen kivitelezett átadása már-már emberfeletti képességnek tűnik, mind terjedelemét, mind tartalmát tekintve. A gondolatfolyam közvetítése közben csupán néhány tecnikai megalapozottságú mozzanat jelent nyugvópontot az előadó számára. A színdarab egyes időpillanataiban a terem falain felsejlő vizuális élményanyagok, a semmiből előtörő sejtelmes hangok teszik áthatóbbá a történet misztikumát.
A mentális tér fantáziadís ösvényén haladva betekintést nyerhetünk egy elgondolásba az emberi élet értelméről, a végeláthatatlan fejlődés fontosságáról, az örök élet mindenki által félreértett elixírjének mibenlétéről.

Forrás: közgazdászl