Federico Garcia Lorca:
Bernarda Alba háza



Bemutató: 1976. 10. 22.
Rendező:  Várkonyi Zoltán
Adela - Venczel Vera
 
Venczel Vera, a lázadó és elbukó, fizikai adottságait messze felülmúló belső szenvedéllyel ég el a színpadon.

bogáti
 
Venczel Verát őszintesége, eszközeinek tisztasága átsegíti a legnehezebb drámai jeleneteken is.

M.G.P.
 
A Vígszínház előadásán Sulyok Mária Bernardája a megmozdíthatatlan sziklatömb hatalmasságával, az udvarház kevély nagyasszonya, a rendfőnöknő félelmetességével magasodik háza népe és az egész hőség szikkasztotta kasztíliai falu fölé. Vele szemben - egy kolosszussal, az eleve adott túlerővel szemben áll törékeny testben hősi lélekkel Venczel Vera megrendítően tragikus Adelája. Az erőviszonyok ilyen ellentéte - Dávid és Góliát küzdelme - megsokszorozzák a fennálló hatalom ellen folytatott harc hősiességét, előre vetítik tragikumát. A nemzedékek óta begyökeresedett erkölcsi dogmák ellen egyszál maga harcbaszálló kis teremtmény, a négy fal közé zárt vadgalamb, a Kádár Kata balladában a kegyetlen „Gyulainé édesanyám" által földbe taposva is kihajtó „liliomszál", messzebb zengő költői asszociációt kelti. De ez az elszánt rab madár eleve olyan hajlíthatatlan és éles, mint az acél. ( E ponton
a cikkíró vitába száll Tarján Tamással, aki úgy látta, hogy Venczel Vera csupán „küszködik" a szereppel. - A Szerk.) Az alak első színpadi megjelenésétől kezdve érezzük a figura többrétűségét, szöveg mögött átsugárzó tartalmait; a lázadó leány a költő szócsöve. Realisztikusabb egyénített személyiség, de egyben szimbolikus költői transzpozíció is. Egyértelmű, tökéletes az alak exponálása, amint magukban fortyogó, megkeseredett nővérei közé rikító zöld ruhájában, nádszál egyenes tartással, kihívó fiatalsággal besüvít, mint a sötét pincébe az éles fényű napsugár. A zöld szín Lorca lírájában visszatérő szimbólum: az élet, a természet színe. De ha nem tudnánk, akkor is tudnánk; mert Venczel művészi egyéniségét mindig valamilyen, szavakban meg nem fogalmazható, messzebb mutató költői lebegés veszi körül. A kis táncos alkatú zöld leány személyisége, finom törékenysége, intenzív belső vibrálása, szemének szomorúan tüzes lobogása első pillanattól kezdve „magában hordja végzetét"; a túlerővel szembeni kihívó merészség előre vetíti a tragikus bukást, de a bukásban is lebírhatatlan eszme, vagy természet igazságát sugározza. Ebben a realisztikusan, sőt nemegyszer naturalisztikusan megrendezett előadásban valamilyen más világot; a régi népballadák és Antigonék - a darab dokumentumszerűségén túlsugárzó - Lorca költészetének tragikus színekkel átszőttvilágát lopja be a színre.
Mennyi különös egyéni adottság, sajátos varázs rejlik ennek a fiatal színésznőnek, úgy tűnik, kevéssé kiaknázott képességeiben. A hazai színpadon nagyon is hiányzó, nehezen érvényesülő, ám annál becsesebb típust képvisel. Sohasem harsány; befelé izzó, intenzív játéka nem egykönnyen hatol át a rivaldán. Olyan gyöngyszem ez, amely csak megfelelő foglalatban, adekvát rendezésben és környezetben képes kibontakozni. Ám ha a rendezés megsejti benne a rejtett lehetőséget, annál felejthetetlenebb pillanatokat tud teremteni ezzel a finom hangszerrel.
Amikor a rendezés mert lényének drámai színezetű, táncos költőiségére építeni, emlékezetes, szimbolikus hatású mozzanatok születtek, olyanok, mint az éj leple alatt a dohos pincéből a titkos találka felé repülő fehér galamb, a fehér ruhában kisuhanó leány víziója a harmadik felvonásban, vagy a második fel-vonást záró megrázó erejű drámai kép, amikor a külvilágból behallatszik a bar-bár lincselés hangzavara, és odabent Adela „Engedjétek szabadon! Ne menjetek oda!" kiáltására Martirio kegyetlen, Adelára irányított döfése: „Aki vétkes, fizessen" a válasz, majd pedig Bernarda vérszomjas őrjöngése: „Izzó vasat tegyetek a vétke helyére" már félreérthetetlenül előrevetíti a harmadik felvonás feltartóztathatatlan katasztrófáját, akkor a kapu felé tóduló, a közönségnek háttal, a külvilági lincseléssel együtt őrjöngő háznéptől elszakadva, velünk szemben a színpad közepén úgy áll egymagában Venczel, mintha most meztelenül állna megkövezetten a falu középkori pellengérén. Alig tudom elgondolni, rajta kívül melyik színésznőnket merhetné a rendező ebben a pózban huzamosabban exponálni a színpad közepén úgy, hogy ezt a (tragikus részeknél olykor nagyon könnyen felnevető) közönség egy percig sem érezte obszcénnak, hanem annak, ami: „Ecce homo" asszociációnak. Venczel perzselő tisztasága ebben a percben a mártíromság, az inkvizíció légkörét képes felvillantani. Nem tudjuk, nem is kívánjuk itt taglalni, hogy a rendezés szántszándékkal határolta-e el Mela alakját (a természetesen megvalósult szerelem képviselőjét) a többi szereplő aberrált szexualitásának naturalista mozzanataitól, vagy a színésznő alkatán pergett-e le hatástalanul a naturalizmus. Az eredmény mindenképpen szerencsés. Az ő Adelája ugyanakkor nem mindig szeretetreméltó. Éles és konokul kemény modern leányalak. A lázadó ifjúság kihívó, nyers élességével, undorral felhördülve száll szembe torzult környezete álszentségével, megromlottságával. Kíméletlen ostorcsapásokat mér jobbrabalra. Van ereje a kezdeti kihívásokból szerves fejlődéssel a végső összecsapásban heroikussá emelni a leányalakot. A végén halk magába fojtottsággal, konokul elszánt belső tartással tűnik el a színről, mint egy végsőkig feszített, elpattanó finom hegedűhúr. Nem lehet kétségünk; számára nincsen visszaút. Büszkén, szabadon, ahogy élni akart: üldözőit, gyilkosait arcul csapva, bukásában is győzedelmesen lép ki az életből.
Ha már most az élmény hatása alatt önkéntelenül keressük ennek a színésznői típusnak elődeit, mintha csakugyan (a Venczellel kapcsolatban már ismert hasonlat) Varsányi Irén feltétel nélküli odaadása, a törékeny testben hősies női lélek, a Liliom Julikája kísértene. Határainkon túl talán a törékeny alkatú heroikus és vibrálóan finom Ludmilla Pitoeff sajátos líraiságú Sirálya, vagy Elisabeth Bergner filigrán megjelenésének és intenzív lobogásának különös jellegzetes ellentéte merül fel itt-ott emlékeinkben. El-eltűnődöm, hogy a mai magyar színpadon kibontakozáshoz, sugárzáshoz jutottak volna-e ezek a nagy elődök, ezek a csak érzékenyen hozzájuk hangolt zenekarban felejthetetlenül daloló finom hangszerek. Vajon van-e ma ilyenfajta zenekarunk, és - hogy tovább is a zenei hasonlatnál maradjunk - van-e egyáltalán igény és megfelelő hullámhossz, hogy felfogjuk az effajta muzsikát? Annyi bizonyos: ez a finom összehangoltság vajmi ritkán jutott Venczelnek osztályrészül. Ezúttal mégis át tudott törni. Fel-fel tudta csillantani a benne rejlő lehetőségeket.

Pór Anna
Venczel Vera a Bernarda próbáján
Venczel Vera a próbán
Venczel Vera
Venczel Vera és Halász Judit
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera és Tábori Nóra
Venczel Vera és Kútvölyi Erzsébet
Venczel Vera és Kútvölyi Erzsébet
Venczel Vera, Kútvölyi Erzsébet és Andai Györgyi
Venczel Vera
Sulyok Mária és Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
Venczel Vera
..