Házmestersirató

A szociológusok csoportja kisebb lehetőséget kapott a szereplésre, éppen ezért közülük mindenekelőtt Lukács Sándor és Béres Ilona jellemábrázolása teremt forró színpadi pillanatokat, Venczel Vera és Bánsági Ildikó nagy felelősséggel és igénnyel próbálnak színt vinni szerepeikbe.

Illés Jenő

Dobák Lívia:
"Zavartan állt nem éppen divatos kabátkájában, kezében szorongatva furcsa, fiús sapkáját. Ártatlan, gyönyörű szemei, melyek máskor a belső tisztaság és a világra való rácsodálkozás tükrei voltak, most haragtól lettek fényesek, nagyobbak. Szikráztak ezek a szemek! Hangja megkeményedett, tudta a sértésre válaszolni kell. Végül is a kiszolgáltatott, félénk embert legyőzte érzékenysége és a vád igazsága. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp és ettől elszabadult a pokol. Félig sírva, félig dühöngve vallotta be mindazt, amit ez idáig még magának sem mert bevallani. Az értelmetlen, magányos életet, a lelki és és szexuális nyomort. A védtelenséget, a félelmet és a kisebbségi érzést. A tudálékos, magát emancipált nőnek valló szociológusról kiderült: egyszerűen csak boldog akar lenni. Ha Venczel Verára gondolok, leginkább ez a színpadi pillanat jut eszembe. A Házmestersirató vígszínházi előadásának ez a néhány perce."