In memoriam Ö. I.

Előadás után a közönség alig tud, alig mer tapsolni. Talán stílusosabb lenne még ma is egyperces néma felállással adózni Ö.I. emlékének. A taps az életben maradottaknak, az Örkény szellemét őrző művészeknek, Valló Péternek és a színészeknek szól.
Ezúttal a sztárok és a statiszták, nagy tapasztalatú művészek és főiskolások együtt teremtettek drámát a rekviemből.
De tanulságos ez a Valló Péter követelte, kialakította játékstílus azért is, mert színészeinek ezúttal a ráérős, "tempós" magyar színpadi nyelv kényelmétől megfosztva, jelenetenként a sűrített életanyagot kellett megfogalmazni.
Ez a drámai egymásra utaltság tette olyan gazdaggá Kern András és Venczel Vera kettősét a Rózsakiállítás megidézett jelenetében, s ugyanezt éreztük - más hangnemben és hangulatban - Lukács Sándor és Kern András hátborzongatóan groteszk operációs jeleneténél. Mindkét példa olyan színpadi együttlélegzést jelez, ahol a szereplők egymást feltételezik, nem végszavakat mondanak, hanem egy írói gondolat egymást követő láncszemeit képviselik.

Földes Anna