Kicsengetés

Venczel Vera szorgossága példaszerű. Igaz, a készülő folyóirat őt is bűvkörébe vonja, afféle titkárnőként szorgoskodik, majd e szorgoskodás közepette egyszer csak nagy hassa jelenik meg. Kész, vége. A szürkeség egy pillanatra kigyúlik, fölfénylik, s kihuny. A nagy tervek, a nagy ábrándok sorra elfelejtődnek, s elfelejtődik az az egyszerű, rajongó kislány is, aki valaha ő volt. Mi mindent remélt a folyóirattól? S mit kapott? Gyalázatosan keveset. Semmit.
...Hét kitűnő színészt látunk Verebes keze alatt megdicsőülni.

Apáti Miklós
FSZM 1986

Venczel Vera alakításában nem az volt az elsődleges, hogy hogyan szenved ez a szerencsétlen nő, a férj nyilvánvaló és mindenki által tudott kicsanpogásai miatt. Hanem az, hogy milyen ürügyet keres és talál, hogy mit és hogyan hazudik tanártársainak férjéről, férje induló lapjáról, férje munkatársnőjéről, aki szerinte is egy "bombajó" nő. Venczel Anitája könnyedén hazudik, ügyesen. Ezért is szánják annyira a többiek. Tekintete, mozdulatai nem árulják el; csak hangja hamis. Hamis a magára kényszerített szereptől. Későbbi terhessége is csak státuszszimbólum csupán. A színősznő a figura egyetlen igaz, emberi pillanatát akkor mutatja meg, amikor siet az állomásra, amikor utazik a férjéhez; nem tudhatja, kivel és milyen körülmények között találja. Venczel sietős öltözködésében, kapkodásában, a magányos, szeretetre éhes asszony igazi arca villan fel. Később ebből csak a fasultság marad. A szeretet utáni, már gyűlöletre sem képes állapot. Könnyedén vallja be: régebben ő nem érdekelte a férjét, most pedig őt a férje. Ekkor már nincs gyötrődés, nincs fájdalom, nincs hazugság, csak ennek a helyzetnek a tárgyilagos elmondása. Ez rosszabb, mint a régebbi hazudozás, annak legalább érzelmi indítékai voltak.

Dobák Lívia írásából:
Az angol szerző darabja egy cambridge-i nyelviskolában játszódik; hősei hétköznapigondokkal küzdő, sikertelen tanárok. Anita Manchip is egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes, jó szándékú asszony. Amikor beültem az előadásra, azt hittem Venczel Vera úgy építi fel a szerepet, ahogy évek óta megszoktam tőle. Színészi távolságtartás nélkül, a figura "bőrébe bújva". "Pszichikai" szerepmegoldást vártam. Egy olyan tanárnőt, aki a megcsalatás hosszú éveit gyötrődi át, a gyermek nélküliséget; s mire vágyai teljesülnek, már kiég. A férj visszatérése, a gyerek születése nem jelent örömöt számára. Ehelyett a színésznő egy magatartást mutatott meg. Minden érzelmesség, érzelgőség, a figurával való azonosulás nélkül. A hazugság magatartását!