A mező

Remek a színészválasztás. Az évtizedek óta pályán levő Venczel Vera kis varkocsával, egy szál fekete garbójában olyan kortalan légiességgel hat, hogy mellette Alberti Zsófia e. h. - barna tónusú hacukáiban - időnként hajlottabb korúnak érződik. Beszédes az életkori elmosódás, a szerepek közötti átjárás. A két földszínűre öltöztetett nőfigura összjátéka pontos, tartalmas: a tanácstalansága folytán indulatos Lida némiképp saját jövőbeli énjét sejtheti a még csak nem is fagyoskodó manó-mamókában, az ütődötten bölcs Gyilokenyko pajkos szolidaritása pedig mintha a lányát (saját valahai ifjúságát) féltené a fiatalasszonyban. Alberti nem tagolatlanul, mégis egy intrádára veszi birtokba az alakot, sietve csap le a szavakra (ez olykor, eleinte, az érthetőség rovására megy), Venczel ki-kivár, huncutul okos keresztöltésekkel, hangsúlyszöktetésekkel köti a mondatokat.

Tarján Tamás

A következő elem, aminek sikeréért a rendezőt dicsérhetjük, a kiválasztott színész. Nézői szemmel ez a részlet is piros pontot ér. A szereplők, Venczel Vera és Alberti Zsófia (a Gálffi-osztály szintén idén végzős növendéke), mindketten jó megtestesítői a figuráknak. Venczel igényes és igazán rugalmas alakításában dinamikusan váltogatja a démonian sötét Gonosz patetikus alakját az idegileg labilis, félbolond nő groteszk karakterével. Ezekből végül azonban nem egy skizoid, széthúzó figura, hanem egy feszültségeivel együtt komplex, egyedi karakter jön létre. Ezek mellett Venczel törékeny, vékonyka alkata jól ráerősít a Gonosz karakterének félelmetességével szemben álló, kifigurázott, nevetséges mivoltára is.

Éles Gergely