Szegény emberek

Kegyetlen, megalázott emberségű mű szólal meg a Radnóti Miklós Színpadon Bencze Zsuzsa értő-összefogott rendezésében. A keresetlen stílusú, nyers őszinteségű, megrendítő lírájú levelek két ember sorsát jelenítik meg. Olyan drámai hitelességgel, amely párbeszéddé oldja a monológokat, aktív kommunikációs kapcsolattá teszi a passzív levélváltást.
A kétszemélyes darab súlya a két kitűnő szereplőn nyugszik. Keres Emil csinovnyikalakításában furcsa, izgalmas színeket kever: sötét kontúrú elkeseredést, naív derűt, ártatlan együgyűséget, tiszta lírát és groteszk, gogoli humort. Venczel Vera a mindenkor kiszolgáltatottak, a mindig megalázottak riadt szépségű szimbóluma. Sorsa példázat, szomorú szemű alakja vád ebben a líraian szép előadásban.

A Radnóti Miklós Színpad telitalálata, hogy felfedezte ezt a színpad után kiáltó, prózai "duódrámát"; az együgyű, belül is megnyomorított Makár Gyevuskin írnok és a kis Varvara Alekszejevna történetét. - szerencsére nem átírt! - Gosztonyi János által "leporolt" művet, Bencze Zsuzsa ötletes, az érzelmes vonatkozásokat finom iróniával áthidaló rendezésében, Venczel Vera és Keres Emil jelenítette meg. Mindkét színész most kapott - elég hosszú idő után - méltó lehetőséget tehetsége bizonyítására. A nyomorúság (és az abba való belenyugvás) ellenlázító - immár - színpadi játékban sok színnel, de mégsem túlélezve, egyszerűsítés nélkül, ám mégis egyszerűen formáltak meg két emberi sorsot, és egy reménytelenségében is szép emberi kapcsolatot.

PILLANATOK
A varázslatos színpadi pillanatok emlékezetünkben mindig túlélik a teljes előadást.

Varenyka mesél. Egy régvolt temetésről. Egy fiú haláláról, aki szerette a könyveket, és aki hozzátartozott életének legszebb korszakához, az ifjúsághoz. Azokhoz az évekhez, mikor még nem állt egyedül a világban. S ha az ember nem magányos, tán még a szegénység is elviselhetőbb. Varvara Alekszejevna, Dosztojevszkij Szegény emberek című művének hősnője emlékezik. Arra a régvolt temetésre, amikor ketten követték a koporsót, a fia könyveit szorongató apa, s mellette ő, Varvara. És sár volt, eső és szél. A könyvek pedig kihulltak az apa kezéből, bele a cuppogó víztócsákba. A szegény ember szegény fiának halott testét takaró koporsón visszhangzott a zuhogó esőcseppek kopogása. Varenyka emlékezik. Venczel Vera mesél. Valóban csak visszanéz? Csak szól a múltról? Túllép ezen. A színpadra vitt levélregény e néhány percében eljátszik egy fájdalmas drámát. Magára hagyatva, árván, a reménytelen jelenből tekint vissza kétségbeesetten a múltba. S nem tudni, mi fáj jobban: a régi gyász, vagy a jelen kilátástalan nyomora, a tehetetlenség érzete? Mi indítja meg a színésznő könnyeit? Mi az, ami jobban éget? Venczel Vera szenvedélye és bája fájdalmasan szép, borzongatóan feszült drámai pillanatokat teremt a Radnóti Miklós Színpad nézőterén. A színésznő áttetszően halovány, finom vonású arcát úgy uralja a szeretet és a fájdalom, hogy szinte félteni kezdi a néző, és szeretné megóvni a bánattól. Megvédeni ez a tiszta lelkű, emberségében oly nagyszerű embert.

(Sebes)
Pesti Műsor, 1977