Venczel Vera 1946. március 10-én született Budapesten. Gyermekkora óta tudatosan erre a pályára készült. Erről így mesélt Juhász Dósa János újságírónak: "A papám annak idején nagyon szeretett volna színész lenni; később is imádott verseket mondani, s valószínűleg észrevette, hogy én is már pici koromban imádtam a verseket". A családi háttér, a szülői indíttatás mellett nagyszerű pedagógusok, művészek készítették fel a színészet mesterségére. A gimnáziumi évekről így vall: "beiratkoztam egy önképzőkörbe, amit akkor Heller Ágnes tartott, de színjátszó szakkörbe akkor még nem jelentkeztem. Az önképzőkörben viszont elég gyorsan kiderült, hogy van hozzá affinitásom. A gimnáziumi ünnepségeket egy csodálatos tanárnő, Lídia néni vezette, aki már tudatosan keresett nekem való feladatokat". A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét. "Valójában ő indított el a pályán, ő volt, aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nemcsak színésznőként, hanem az egész életben". Gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol (1963) és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásában.
A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke az a Pártos Géza lett, aki nemcsak kiváló rendező, de remek pedagógus is volt: "Aztán jött az újabb csoda, találkozásom Pártos Gézával. Ő szintén zseni volt, s színházi emberként is, pedagógusként is egyedülálló. Valamennyien, akik a tanítványai lehettünk rajongtunk érte. Pártos rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiből a lehető legjobbat, legigazabbat tudta előhozni." Pártos a Madách Színház rendezője volt, tanítványait szívesen látta volna saját anyaszínházában. Azonban Várkonyi Zoltán, akinek talán már a főiskolai felvételin feltűnt, másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry színpadán, hanem a Vígszínházban (Heltai: A néma levente 1966, Weingarten: A nyár 1967) is megmutatta tehetségét, rátermettségét. A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, s a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól. "Együtt dolgozhattam a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével Makktól-Fábryig, Várkonyitól-Keleti Mártonig, együtt játszhattam olyan kolosszális művészekkel, mint Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits." 1967-1968-ban, a főiskola harmadik-negyedik évében már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. A mozi tette országosan ismertté, olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967), az Egri csillagok (1968). A színészdiplomát 1968-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Pártos Géza tanítványaként vette át. A korábbi színházi, és filmjeiben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal leszerződtette a Vígszínházhoz.
Kezdetben naiva szerepek egész sorát osztották rá a rendezők (Csehov: Ványa bácsi 1970, Ödön von Horvath: Mesél a bécsi erdő 1971), megjelenése, törékeny alkata ilyen szerepekre predesztinálta. Későbbi évadokban még mindig a tiszta női, lírai alakok találták meg, de szerepjátéka sokkal mélyebbé, drámaibbá vált (Tersánszky: Viszontlátásra, drága! 1972, Garcia Lorca: Bernarda Alba háza 1976). A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból "kinövő" művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait (Pillangó 1970, A fekete város 1971) több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el. A Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte Carlo-ban átvehette az Arany Nimfa-díjat. A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat. 1970-1980 között egyetlen mozifilmben sem, míg 36 (!) televíziós alkotásban kapott többnyire főszerepet. Klasszikus és a közelmúltban játszódó történetek figurái emlékezetes alakításaival fonódnak össze. Ebben az időszakban kapta pályájának első állami kitüntetését, 1975-ben a fiatal, kiemelkedően teljesítő színművészeknek járó Jászai Mari-díjat.
A színház mellett a televízió, a szinkron és a rádió adott sok méltó feladatot. Rádiós szerepeiről ritkán esett szó, pedig ugyanúgy egész embert, művészt kíván, mint egy film vagy színdarab. Zolnay Vilmos így írt az Effi Briest rádiós hangjáték kapcsán: "Effi - Venczel Vera - harmadik részbeli monológjának felvételén jelen voltam, s nem tudom, kiért akart jobban megszakadni a szívem, Effiért-e vagy magáért a színésznőért, aki holtfáradtan, éjfél volt már, színpadról jött - bár a rendező az első felvételt is elfogadta - még egyszer, önként kínpadra vonta magát, hogy tökéletesebb legyen, mi is? ... Effi (és az ő) szenvedése. Nemcsak Venczel Vera, mi is nehezen tértünk magunkhoz a jelenet után." Egy másik hangjátékban (Mándy Iván: Játék a téren) nyújtott alakításáért megkapta 1977-ben a Kritikusok díját.
Amikor a színházi szerepek sorában már nem volt ilyen szerencsés, kevesebb neki való szerep találta meg a Vígben, hívták más színházak vendégjátékra. Több olyan darabban játszhatott, melyek akkor nem illettek a Vígszínház profiljába. Lorca: Csodálatos vargáné, Sarkadi: Oszlopos Simeon, Goethe: Torquato Tasso, Márai: Kaland, Kyle: Zúzódás, Claudel: Angyali üdvözlet, Budaörsi Passió olyan színházi művek, melyek gazdagabbá tették művészi pályáját.
Hűséges alkat, az egykor sokat adó színháznak ma is tagja. Az elmúlt évadokban újra több szerepben mutathatta meg tehetségét, új arcokat, jellemeket megformálva (Esterházy: Búcsúszimfónia 1996, Brecht: A kaukázusi krétakör 2003, Maeterlinck: A kék madár, Mayenburg: Haarmann 2006). A film is újra felfedezte, többévi szünet után ismét látható a hazai mozikban (Szabó István: Rokonok, Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?).
2008-ban nagy megtiszteltetés érte. Kiemelkedő művészi teljesítménye elismeréseképpen a közönség szavazatai alapján a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett.
2010 március 13.-án a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze Díjat vehette át.
Kiemelkedő jellemformálásáért, igényesen megmunkált, hiteles alakításaiért. A Vígszínházban több mint négy évtized bizonyítja erőteljes, színes szerepformálásaival, hogy tehetsége, tudása ma is meghatározója színházi életünknek. A különböző tévécsatornákon gyakran feltűnik arca ma már klasszikussá vált filmekben, sorozatokban. Személyisége, művészete a magyar művészeti élet integrált, kitörölhetetlen részévé vált.
A Szepes Mária Alapítvány, 2014-ben megalapította a Szepes Mária Díjat. A Szepes Mária Alapítvány kuratóriuma a Díjat elsők között Venczel Vera érdemes művésznek, Bodor Böbe színész-rendezőnek és Lőrinczy Attila író-dramaturgnak ítélte oda, a Vígszínház kis színpadán nagy sikert arató Vörös oroszlán monodráma előadásáért.
2016 március 11-én, Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült a magyar művészet értékeinek gyarapítása érdekében végzett magas szintű, igényes teljesítménye miatt.
2018 szeptember 2-án Venczel Vera a Színház- és Filmművészeti Egyetem évnyitó ünnepségén Aranydiplomát vett át.
Színház- és Filmművészeti kategóriában Prima-díjat kapott. A díjat civil szervezetek szavazata alapján itélik oda.
2019-ben a Filművészeti Egyesület Életműdíjat hozott létre, az első díjazottak között vehette át az elismerést.
2020-ban a Roboz Imre Művészeti díjat kapta meg. Ezt a díjat kaphatja minden művész, aki a Vígszínház hírét öregbíti.
A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke az a Pártos Géza lett, aki nemcsak kiváló rendező, de remek pedagógus is volt: "Aztán jött az újabb csoda, találkozásom Pártos Gézával. Ő szintén zseni volt, s színházi emberként is, pedagógusként is egyedülálló. Valamennyien, akik a tanítványai lehettünk rajongtunk érte. Pártos rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiből a lehető legjobbat, legigazabbat tudta előhozni." Pártos a Madách Színház rendezője volt, tanítványait szívesen látta volna saját anyaszínházában. Azonban Várkonyi Zoltán, akinek talán már a főiskolai felvételin feltűnt, másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry színpadán, hanem a Vígszínházban (Heltai: A néma levente 1966, Weingarten: A nyár 1967) is megmutatta tehetségét, rátermettségét. A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, s a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól. "Együtt dolgozhattam a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével Makktól-Fábryig, Várkonyitól-Keleti Mártonig, együtt játszhattam olyan kolosszális művészekkel, mint Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits." 1967-1968-ban, a főiskola harmadik-negyedik évében már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. A mozi tette országosan ismertté, olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967), az Egri csillagok (1968). A színészdiplomát 1968-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Pártos Géza tanítványaként vette át. A korábbi színházi, és filmjeiben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal leszerződtette a Vígszínházhoz.
Kezdetben naiva szerepek egész sorát osztották rá a rendezők (Csehov: Ványa bácsi 1970, Ödön von Horvath: Mesél a bécsi erdő 1971), megjelenése, törékeny alkata ilyen szerepekre predesztinálta. Későbbi évadokban még mindig a tiszta női, lírai alakok találták meg, de szerepjátéka sokkal mélyebbé, drámaibbá vált (Tersánszky: Viszontlátásra, drága! 1972, Garcia Lorca: Bernarda Alba háza 1976). A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból "kinövő" művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait (Pillangó 1970, A fekete város 1971) több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el. A Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte Carlo-ban átvehette az Arany Nimfa-díjat. A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat. 1970-1980 között egyetlen mozifilmben sem, míg 36 (!) televíziós alkotásban kapott többnyire főszerepet. Klasszikus és a közelmúltban játszódó történetek figurái emlékezetes alakításaival fonódnak össze. Ebben az időszakban kapta pályájának első állami kitüntetését, 1975-ben a fiatal, kiemelkedően teljesítő színművészeknek járó Jászai Mari-díjat.
A színház mellett a televízió, a szinkron és a rádió adott sok méltó feladatot. Rádiós szerepeiről ritkán esett szó, pedig ugyanúgy egész embert, művészt kíván, mint egy film vagy színdarab. Zolnay Vilmos így írt az Effi Briest rádiós hangjáték kapcsán: "Effi - Venczel Vera - harmadik részbeli monológjának felvételén jelen voltam, s nem tudom, kiért akart jobban megszakadni a szívem, Effiért-e vagy magáért a színésznőért, aki holtfáradtan, éjfél volt már, színpadról jött - bár a rendező az első felvételt is elfogadta - még egyszer, önként kínpadra vonta magát, hogy tökéletesebb legyen, mi is? ... Effi (és az ő) szenvedése. Nemcsak Venczel Vera, mi is nehezen tértünk magunkhoz a jelenet után." Egy másik hangjátékban (Mándy Iván: Játék a téren) nyújtott alakításáért megkapta 1977-ben a Kritikusok díját.
Amikor a színházi szerepek sorában már nem volt ilyen szerencsés, kevesebb neki való szerep találta meg a Vígben, hívták más színházak vendégjátékra. Több olyan darabban játszhatott, melyek akkor nem illettek a Vígszínház profiljába. Lorca: Csodálatos vargáné, Sarkadi: Oszlopos Simeon, Goethe: Torquato Tasso, Márai: Kaland, Kyle: Zúzódás, Claudel: Angyali üdvözlet, Budaörsi Passió olyan színházi művek, melyek gazdagabbá tették művészi pályáját.
Hűséges alkat, az egykor sokat adó színháznak ma is tagja. Az elmúlt évadokban újra több szerepben mutathatta meg tehetségét, új arcokat, jellemeket megformálva (Esterházy: Búcsúszimfónia 1996, Brecht: A kaukázusi krétakör 2003, Maeterlinck: A kék madár, Mayenburg: Haarmann 2006). A film is újra felfedezte, többévi szünet után ismét látható a hazai mozikban (Szabó István: Rokonok, Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?).
2008-ban nagy megtiszteltetés érte. Kiemelkedő művészi teljesítménye elismeréseképpen a közönség szavazatai alapján a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett.
2010 március 13.-án a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze Díjat vehette át.
Kiemelkedő jellemformálásáért, igényesen megmunkált, hiteles alakításaiért. A Vígszínházban több mint négy évtized bizonyítja erőteljes, színes szerepformálásaival, hogy tehetsége, tudása ma is meghatározója színházi életünknek. A különböző tévécsatornákon gyakran feltűnik arca ma már klasszikussá vált filmekben, sorozatokban. Személyisége, művészete a magyar művészeti élet integrált, kitörölhetetlen részévé vált.
A Szepes Mária Alapítvány, 2014-ben megalapította a Szepes Mária Díjat. A Szepes Mária Alapítvány kuratóriuma a Díjat elsők között Venczel Vera érdemes művésznek, Bodor Böbe színész-rendezőnek és Lőrinczy Attila író-dramaturgnak ítélte oda, a Vígszínház kis színpadán nagy sikert arató Vörös oroszlán monodráma előadásáért.
2016 március 11-én, Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült a magyar művészet értékeinek gyarapítása érdekében végzett magas szintű, igényes teljesítménye miatt.
2018 szeptember 2-án Venczel Vera a Színház- és Filmművészeti Egyetem évnyitó ünnepségén Aranydiplomát vett át.
Színház- és Filmművészeti kategóriában Prima-díjat kapott. A díjat civil szervezetek szavazata alapján itélik oda.
2019-ben a Filművészeti Egyesület Életműdíjat hozott létre, az első díjazottak között vehette át az elismerést.
2020-ban a Roboz Imre Művészeti díjat kapta meg. Ezt a díjat kaphatja minden művész, aki a Vígszínház hírét öregbíti.
eddig
